2013. május 31., péntek

Életem - blogom - első díja..

Kaptam egy díjat, aminek nagyon-nagyon örülök.. A díjat Névtelen Senki-től kaptam, akinek imádom a blogját, hiszen egy összeszedett, rendezett, átlátható blogról van szó, nem is beszélve a tetszetős történetről. Köszönöm szépen!

Szabályok:


1., Megemlítjük, kitől kaptuk a díjat:
- Név: Névtelen Senki
- Blog: Az ötödik parancs
Hálásan köszönöm az élményt, hogy megkaphattam életem első díját. :)

2., Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb (feliratkozott) rendszeres olvasó van:

- Első sorban szeretném ezt a díjat annak a blognak tulajdonítani, ami olyan számomra, mint egy példakép, egy előd. Ez a blog - és az azt író személy - rengeteget "mozdított" a gondolataim kifejezésének fejlődésében, hogy egy másik szemmel is láthassam a világot, és abban is segített, hogy néha új ötletet, ihletet kaphassak egy-egy történetem folytatásához vagy éppen elkezdéséhez. Ez a blog: The Soul's Journey
- A következő tulajdonos a Vörös Hold című történet (triológia) írója, akinek története szintén ösztönzött arra, hogy írjak. Kifejezetten szeretem a történetet és nagyon örülök, hogy volt (és van) lehetőségem elolvasni.
- A harmadik blogger, akinek szeretném ezt küldeni Lylia Bloom, aki az Ellopott Életek szerzője. A történet címe az, ami kifejezetten megfogott, aztán jött a történet... én nem találok rá szavakat, mit is éreztem eddig az olvasásakor, de az elképesztő érzés volt.
- Aprócskalánynak, akire csak ma találtam rá, de nagyon-nagyon örülök neki, hiszen nagyon tetszik, amit kitesz a blogjára, és mert neki köszönhetően megtaláltam az egyik dalt, amit már egy ideje keresek. Köszönöm :))

3., Szólunk a fent említett 4 bloggernek, hogy kaptak díjat.

2013. május 30., csütörtök

Frissen, ropogósan, egyenesen az elmémből.


Gyermekek vagyunk, most, s örökre,
szívünkben rejtőzve keressük a felnőttet.
Gyerekek vagyunk, azok maradunk, tudjuk,
hogy egyszer majd mindenkit elhagyunk.
Gyermekek vagyunk, tudatlan emberek,
segítségere szorulunk minden kis lépéshez,
hogy elinduljunk, megálljunk és sétáljunk életünk útján,
döntéseket hozzunk, barátságok árán..
Gyermekek vagyunk, vágyunk a jóra, a szépre,
hogy egyszer csak eljöjjön a gyermeklét vége,
de felnőttek vagyunk, mindenünknek ára van,
s ezt elfogadva, tudva tesszük azt, amit ellenzünk, mi magunk.
Szorítjuk valaki kezét, félve a fájdalomtól,
de muszáj elengedni, csak ez kárpótol:
"visszajön majd.". De nem jön, s tudom,
még is jó érzés elhinnem, hogy volt valaki,
egyetlen egyszer a szívemben.
Fájnak a sebek, szavak, hangok,
Néha azok, miket belül hallunk.
Képzelgünk, álmodunk, vágyunk és várunk,
Felnőttek módjára barátainkért kiállunk.
Ma felnőtté válunk, vártuk és most vissza mennénk,
Kell minden szép emlék, hogy csak az, az legyen a miénk.
Mennénk már, előre, hátra, mennénk mindkettő irányba,
Rájövünk, nem eshetünk abba a hibába, hogy visszamenjünk a múltba.
Csak előre, előre, előre a jövőbe,
A múltban már voltunk, ne menj sehová, csak előre!
Indulj már! Pereg az idő, kattog az óra,
A kíváncsiság vinne, de nem mozdul a lábad.
Felnőtt vagy már, irányítsd hát magad.
Gyermekek maradtunk, maradunk örökre,
A felnőttség csak a szív egyik őre,
Nem létezik igazi, ténylegesen felnőtt ember,
A kor nem jelenti azt, hogy nem lehetsz gyermek.
Minden ember gyermek, s minden gyermek ember,
Élőlény és ezt fel kell fogni ésszel.
Hoznak döntéseket, fognak fel dolgokat,
Csak néha-néha máshogy oldja meg a gondokat.
Te is gyerek vagy, leszel is örökre,
Van a szívednek egy olyan tükre,
Melyben meglátod magadat, a régi énedet,
A jó játékokat, szép élményeket,
S meglátod benne azt is, amit nem akarsz,
Gyerek vagy te is, s az is maradsz.

2013. május 25., szombat

Könyvek. - Olvasni kötelező!

    Itt vannak a törökök, nekünk hamarosan ballagás - és próbák -, emellett szeretném folytatni a történeteim és olvasni is akarok.. /Na és persze a tinédzser élet azon része, ahol nem kell pasi ahhoz, hogy boldog legyek./ Ma, az előző két percben úgy döntöttem, hogy csinálok magamnak egy listát, hogy mit "kell" - pontosabban mit akarok - elolvasnom. Közben persze folyamatosan töltök le egy-két könyvet - amit tudok, ha nem tudom, akkor sajnos várok -, és folyamatosan írom fel ide a blogra is, hogy milyen könyveket tudnék nektek elküldeni.. Eddig is olvasgattam el könyveket - az utóbbi időben faltam őket -, de mostanában megint leálltam velük, mert mindig más dolgom volt.. Persze ha akartam volna, tudtam volna rá szánni időt, de nem igazán foglalkoztam vele.. Tehát akkor össze is állítottam a listát, amit a következő időkben kötelező jelleggel kell elolvasnom. Rengeteg könyv lesz, ha sikerül elolvasnom egyet-egyet, akkor a listára újabb könyvek kerülnek, és írni is fogok az adott könyvről..

Charlaine Harris - True Blood Sorozat
Anita Blake Sorozat
E. L. James Sorozata
J. R. Ward - Bukott angyalok (1-3)
Ally Carter - Ha megtudnád, hogy szeretlek, meg kellene öljelek
Ally Carter - Görbüljek meg, ha igazat mondok
Edgar Allen Pole - Rejtelmes Történetek
Melissa Marr - Veszélyes Játék
Pokoli báléjszakák
Nalini Singh . Angyal vér
Victoria Clayton - Hol késel hercegem
Rubin vörös - Időtlen szerelem
Éjszakai Sikolyok - Horror novellák
Becca Fitzpatrick - Csitt Csitt
Anne Rice sorozata
Brenda Joyce sorozata
Jeaniene Frost sorozata

Ez elég sok könyv, így lesz mit olvasnom :). Mint mondtam közben ha elolvasok egy-egy könyvet írok róluk, meg a könyvkéréses részt is fogom frissíteni. ;)

2013. május 20., hétfő

Történetek, írások,

    Sokat gondolkozom rajta, hogy egy sztorit hogy kell elkezdeni ahhoz, hogy az olvasó is élvezze. Aztán rájöttem, mi a probléma: nem az olvasónak akarok megfelelni, hanem magamnak - ami szinte lehetetlen-. Sok ötleten rágtam magam végig, sokat elkezdtem, sokat nem fejeztem be, és amit be is fejeztem, nem sok embernek mutattam meg. Mindig kitaláltam magamnak egy okot, amiért nem szabad megmutatnom. Szerencsére - eddig ezt balszerencsének gondoltam - az egyik történetem, amiből már több száz oldalnyit írtam, teljesen törlődött, így bár volt egy alapsztorim, ami köré írtam egy minimális minőségű történetet, most már nincs. Ezzel kezdődött ez az egész ötlet, hogy elgondolkozzam rajta: "Most összeszedjem a részleteket, és írjam újra azt, ami elveszett, vagy kezdjem az egészet elölről és készítsek egy kidolgozottabb, jobb könyvet?" 

Természetesen az utóbbi volt a kecsegtetőbb "ajánlat" így folyamatosan böngészem az "írós" blogokat, amik tanácsokat adnak, folyamatosan olvasgatok történeteket, és közben fejlesztgetem a sajátjaimat. A többit nem kezdem újra - több száz történetet azért nem akarok újra átírni -, de mivel ez az egy nagyon fontos számomra, ezért megteszem. A későbbiekben pedig valószínűleg alapból így fogok dolgozni. Karakter kidolgozás, helyek kidolgozása (apró, vázlatos rajzokkal is, ha esetleg olyan ötletem van), a történet alap szála, fő és mellék szereplők, és persze a cselekmények, a szerepek a történetben. Mind nagyon fontos.. Nagyon fontos, hogy az olvasók többsége találjon olyan karaktert, akivel tud azonosulni, akivel tud együtt érezni, így ha nem is pont a legjobb, vagy a leggonoszabb szereplővel, de valakivel tud gondolat menetet építeni. Valakit tud szeretni.. Én is pontosan ilyen vagyok egy könyvvel szemben: átérzem a karakter érzéseit, és beleépítem azt is, hogy én hogy döntenék..

Azt hiszem most megyek, és tényleg elkezdek kicsit vázlatolgatni, képeket, ötleteket keresni és olvasgatni. Ha lesz valami, ami ezzel kapcsolatos, és megakarom osztani, írok. :)) Sok sikert nekem!

2013. május 19., vasárnap

Múlt - Változás

    Úgy visszarepülnék arra a napra.. Nem azért, hogy újra átéljem, hanem hogy megváltoztassam, hogy ne ilyen következményei legyenek.. Csak azt akarom, hogy ne legyek oly bolond, mint akkor voltam.. A vidám pillanatok, melyeknek sikerült egyetlen egy szóval véget vetnem. De nem csak én vagyok a hibás! - Próbáltam menekülni ebbe a gondolatba, de mindig én vagyok a hibás, és ezt muszáj elfogadni.. Más is játszhat tényezőt a döntésemben, de a végkifejlet az én döntésem miatt lett ilyen.. Olyan, amilyen most.. Szomorú, fájó és elviselhetetlen. Nincs másom, csak az az emlék, amit a lelkemben őrzök, de péntek óta már azt is elfelejtettem.. Nincs már semmim, ami a mi volt életünket, az együtt töltött időt tükrözné, és nem ez fáj, hanem az, hogy én vetettem véget ennek.. Mindig én lépek, mindig én kérek bocsánatot.. mindig én vagyok az, aki gondol a másikra. Idegesít, fáj, tönkre tesz, hogy neki egyszer sem jutott eszébe négy éven keresztül, hogy végre ő lépjen először. De ha arra várok, pont most, akkor nem fogunk tudni kibékülni.. Talán nem is baj, de azzal is csak magamat bántanám.. Ő nem bánja, s ezt ki is jelentette.. Nem is kéne vele foglalkoznom, vagy talán pont az ellentettje? Pont, hogy foglalkoznom kéne vele? De hogy? Hiszen nem hagyja magát.. Tüskés burokba bújt, s csak azt érte el vele, hogy már ha akarja sem tudja letépni magáról ezt a burkot.. Segítenék, de elutasít, ha pedig azt akarom, hogy bízzon bennem, megtagadja.. Fáj, hogy pont ő az, akiben lehetetlen bíznom, mert azt a "parancsot" kaptam tőle, hogy ne bízzak benne.. De én bízni akarok, és fogok is! Csak... csak ez már lehetetlen.. Még egyszer  nem tudok úgy gondolni a bocsánat kérésre vele szemben, hogy nekem kell megtennem.. Ezt a helyzetet nem egyedül alakítottam ki, ő is benne van a játékban.. Mindig ő az, aki kivárja, hogy a másik lépjen, és amikor lép, ő úgy tesz, mintha jégkirálynő lenne.. Pedig nem az, és ezt nem is tagadja, mégis, minden alkalommal megvárja, hogy más boruljon a lábai elé. Most nem.. nem fogok neki behódolni.. Elégszer megtettem ahhoz, hogy már megutáljam ezt a dolgot..

2013. május 18., szombat

Álmok és valóság - A kettő kapcsolata szerintem.


    Sokszor az álmaimba menekülök - lefekszek aludni - és néha sírva alszok el. Rengeteg olyan dolog van, amitől betelhet a poharam, elszakadhat a cérnám, vagy esetleg csak egyszerűen elegem lehet. Persze nagyon veszélyes ilyen rossz lelki állapottal álmokat keresni, hiszen általában ilyenkor szoktak rémálmok kísérteni - engem.

    Rengetegszer szoktam álmodni. Sokszor nem emlékszem rájuk, sokszor nem tudom, mit álmodtam, sokszor csak utólag - napok, hónapok vagy talán évek múlva - jövök rá, hogy azt egyszer megálmodtam. Nem, nem vagyok médium, nem minden álmom történik meg később - szerencsére - és ha hozzá érek tárgyakhoz, nem történik semmi. Bárki képes olyan dolgokat álmodni, amik később megtörténnek, ezek nem különleges dolgok. Nem csak én, még számos ember képes ugyan ezt megtenni, akár akarja, akár nem. Vannak, akik egy egész órát megálmodnak, nekem csak pillanatok, percek azok, amikről érzem, hogy egyszer már átéltem, megálmodtam. Amikor álmomból felébredek, azokra az álmokra sosem emlékszem, amik később megtörténnek, viszont rengeteg olyan valóság hűtlen álmom van, amire még reggel is emlékszem, ezek általában csak olyan dolgok, amit a tudatalattim valamiért átsugároz az agyamba.

    Nemigazán szeretem az álmaimat, ami bűnnek számíthat. Sokszor, amikor ráébredek, hogy én ezt már egyszer átéltem, megálmodtam, kis híján sírva fakadok,  úgy érzem rettegek az álmaimtól. Ezek a gondolatok általánosak számomra, valamiért mindig előtörnek, amikor ilyesmi történik, pedig semmi okom nincs rá. Csak egyszerűen jönnek és kész. A többi ember elfogadja az álmait, vagy egyszerűen nem foglalkozik velük, bár ez is olyasmi, ami nem igazán jó.. Nem azt mondom, hogy az életünk minden percének azzal kell telnie, hogy az aktuális (vagy régebbi álmainkkal) foglalkozzunk, de érdemes kicsit végig gondolni őket, néha egy-egy megadott időt, néhány percet foglalkozni velük, vagy csak fogni egy füzetet és feljegyzetelni, hogy mit álmodtunk, aztán mikor kedvünk tartja, átolvasgatni őket, elmélkedni rajtuk, vagy hagyni mellettük/alattuk/felettük helyet, és leírni, hogy megtörtént később, vagy nem, vagy hogy mit gondolunk róla, szerintünk mit jelenthet. Ugyanis az álmok sokszor azért "vetítődnek" ki becses éjszakai szemeink elé, mert az életünkben esetleg olyan problémák, gondok, vagy pont hogy örömök értek, melyekkel még alvás idő alatt is foglalkozunk. Ez pedig irányít egyes dolgokat nem csak a való, hanem az álombéli világunkban is.. - Személy szerint ez a véleményem ezekről a különös "lényekről".. Érdekelne mások elképzelése is, véleménye, hiszen az, hogy van téma, amiről beszélgethetünk, mindenkinek jó lehet. Ismerhetünk meg új dolgokat, ami sohasem árthat, hiszen senki sem mindent tudó :)).

2013. május 7., kedd

Tomboló felhők, égető napok..


    Szívem-lelkem egy tomboló világ.. Kitörni készül, s elveszti uralmát. Néha napos, többet viharos, az elfojtott dühtől olyan szúrós. Csak tárol, s visel, nem kérdez csak érez, csak vigyáz, csak óv, s nincs kinek akarattal ront. Mégis, ha egyszer, valamikor robban a bomba, talán vágyakat, hiteket dönthet romba. Az én lelkem egy vihar, egy sötét felhő, mely a fájdalom kínzásától egyre csak nő. Csak nő, nő és növekszik, míg a jó majd elveszik. Csak szeretném, ha vihar helyett, lelkem bimbózó virág lehetne.. De a virág is elhervad, néha néha leszakítják.. a növények gyengék, de mégsem. Az emberekre szorulnak, de ha kell, maguk is megélnek.. Ilyen szempontokból a lélek is egy virág. Hiszen ha összetörik, vagy fájdalom éri, szüksége van valakire, aki élteti, mégis, egyedül küzdi le a gondokat, a fájdalmakat. De a lélek egy kis állat is, mert szüksége van szeretetre, gondoskodásra, törődésre.. De ezekkel együtt egy sebezhető lelket kapunk, mivel azt, akit szeretnek és aki szeret, könnyedén lehet bántani is. A bizalom minden bizalmatlanság legeleje, mert ha valaki nem bízik és nem mond el titkokat - amelyek többé már nem is titkok -, akkor nem lesz árulás, és abból következően nem lesz bizalmatlanság sem.

2013. május 4., szombat

Érzések, gondolatok rímbe fogalmazva.


    Kaptam visszajelzést arról, hogy van, akit érdekel egy két versem, sztorim vagy rajzom.. Most jött egy kis ihlet, úgy hogy szeretném bemutatni azt a verset, ami most pattant ki fejemből:








Csak szeretnék keménynek lenni,
Ész nélkül élni, nagyokat lépni,
Érzéseket kikapcsolni,
Fájdalmamat nem érezni.
Csak szeretnék néha én is boldog lenni,
Örömmel telve, reggel felébredni,
Keresve a jót, nem találva rosszat,
Elfogadni a kihívást, a nap csak jót hozhat!
Csak szeretnék néha én is olyan lenni,
Mint amilyennek kinézek, s nem csak álarcnak lenni,
Csak szeretnék néha, önfeledten nevetni,
Rossz gondolatokat fejemből kiverni.
Csak szeretnék.. nem tudom mit is.
Csak akarnám, hogy elérjem azt is.
A kék eget, a boldogságot, a szép álmot,
Csak nem akarom hallani az igazságot.
Csak... s milyen semmit mondó szavak,
Hogy egy érzés ilyen gyorsasággal hat,
Hogy az emberi vágy, milyen hazug,
Hisz ez sem más, csak egy kiút.
Csak egy kiút kell a fájdalomból,
Egy álom világ, mi kárpótól,
Csak egy valótlan világ, hogy ne fájjon,
Hogy a valóság az, ami eltipor.

Ezen kívül még rengeteg ilyen "költemény" van a tarsolyban, és mindegyiket nagyon szeretem. Igazából olyan ez, mintha azt mondanám, hogy szeretem az érzéseim, hiszen ezek a "versek" azért lettek megfogalmazva, mert így érzek, de ez így nem teljesen igaz. Nem az érzéseim szeretem, csak azt, ahogyan elmélkedem rajtuk, hogy döntök egyes dolgokról, hogy végül néha azokból lesz az ihlet, amit - bár csak leírom, ami eszembe jut - később megmutathatok és értékelhetik..

Bizonyított tény, hogy vámpírok igen is léteznek!


    Be tudom bizonyítani, hogy vámpírok igen is léteznek: ENREGIA VÁMPÍR. Ismereteim szerint több faja létezik, eddig ezeket a fajokat sikerült felismernem:

- a, Agyilag szőke: Mindenhova követ, mindig a hülyeségeivel fáraszt, és úgy viselkedik, mint egy idióta liba.
- b, Kishúg/ más egyéb testvér: Minden figyelmedet igényli, fárasztó kérdésekkel és vágyakkal bombáz.
- c, Vicceskedő: Azt gondolja, hogy amit mond, vicces, de pont az ellentétje: Unalmas és szörnyű (ez jellemző magára a karakterre IS).
- d, Én: vagy vicces akar lenni, vagy direkt fáraszt, ezek egyaránt veszélyesek, ugyan is mindkét módszer rettentően gyorsan hat.

Tehát bizonyított tény, hogy (energia) vámpírok igen is léteznek! Persze természetesen a valóságban nem a fent feltüntettet felettébb - 3-as alliteráció, nyam-nyam >.< xD. - idegesítő lényeket hívjuk "energia vámpír"-nak. - Persze én akkor is a fent említett embereket hívom azoknak.. Olyan fárasztóak, hogy nem energia vámpírok, hanem egyenesen energia TOLVAJOK!!! Hmm.. ez olyan rossz. Ilyen ügyek után a rendőrségen miért nem nyomoznak? Így mindennap ellopják az energiám, én pedig nem tudom elvégezni a napi teendőim >.<". - .

2013. május 2., csütörtök

Egy új oldal....


    Rengetegszer ébredtem már rá olyan dolgokra, hogy valami fáj.. Az a téma, amit az "apa" szó foglal magába nem ilyen volt.. Bármikor tudtam róla beszélni, eltudtam mondani, hogy nem lakik velünk, és hogy anyám már azóta újra házasodott.. Nem izgatott, nem foglalkoztam vele. Ha valakit érdekelt az én élettörténetem ezen része, elhadartam neki ezt a nagyon izgalmas részt és ennyivel el volt intézve.. Még is, az, hogy ha összevesztem a húgommal (akinek az apja velünk él, aki egyébként nekem csak nevelőapám) és erről beszélgettem a barátnőmmel, valahogy felhozta azt is, hogy nekem nincs apám.. Vagyis vanni van, csak sosem láttam, és nem is tartom vele a kapcsolatot.. Ez elég érdekesen érintett.. Sírva fakadtam - hmm... sosem gondoltam volna, hogy apám miatt fogok sírva fakadni - és amikor abba akartam hagyni a bőgést - tulajdonképpen meg akartam akadályozni mindennemű további könnyet -, majdnem megfulladtam, olyan szinten nem kaptam levegőt.. A torkom elszorult és egyszerűen nem voltam képes egy cseppnyi levegőt sem leerőltetni rajta.. Fura volt nagyon.. És írtózatosan fájt..
    A barátnőm ráébresztett, hogy én sosem apámat utáltam - ahogy ezt eddig képzeltem - hanem azt a lyukat, amit az okozott, hogy nem volt velem. A húgomnak itt az apja, őt megvédik, de én, aki csak az anyám lánya vagyok, másé senkié, sosem voltam megvédve, csak az elől, ami elől mások mögé rohantam. Olyan oldala ez a szívemnek, amit eddig sosem éreztem.. Úgy gondoltam, hogy nem érdekel az apám, hiszen semmi dolgom vele, még csak keresni sem keresett, de talán nem így van. Emlékszem egy esetre, amikor a testvére megtalálta a bátyámat egy közösségi oldalon, és érdeklődött irántam, de anyám ezt a témát le is zárta.. Persze ez már olyan két-három éve volt.. Nem igazán tudom, mit is kéne kezdenem ezzel a dologgal. Ez az "apa nélkül vagyok, nem ismerem, de hiányzik", ez számomra ismeretlen fejezet. Sosem gondoltam, hogy bármikor is felmerül bennem a kérdés, hogy érdekel-e az a személy...
Olyan elveszettnek érzem magam, pedig sosem voltam apás stílusú lány. Csak tudtam, hogy anyámmal élek, és a férjével, és elfogadtam. Ennyi volt az egész, amit tudnom kellett. Néha sziporkáztak fel infók az apámról, amiket még anyám élt át vele, de ez egyszerűen csak el lett temetve valahol az agyam egyik hátsó zugában. Egyszerűen nem is foglalkoztatott a kérdés, és nem is érdekelt.  Talán most is el kéne felejtenem. Sőt, biztos is! Hiszen nem vele, hanem anyuval élek, és ehhez már hozzá szoktam, így pedig tökéletesen megfelel. Csak érdekes lenne néha beszélgetni csak e-mailen keresztül, csak néha tudni, hogy egyáltalán érdeklem-e. Csak.. nem tom, milyen lenne. Csak lehet, hogy ez teljesen rosszul ütne vissza, hogy mondjuk kiderülne, hogy nem is érdekli, hogy létezem. Hogy nem is foglalkozik velem. Váh, ez tényleg zavaró. Remélem nem gond, hogy ilyen bejegyzést írtam! Ne haragudjatok!

Ha elkéne költöznöd.. mi az, amit mindenképp magaddal vinnél?


    Ma irodalom órán feljött a téma, hogy mi lenne az, amit mindenképp magunkkal vinnénk, ha el kéne költöznünk. Mindenki elmondta, hogy mit vinne magával. Ez egy érdekes kérdés, mert észrevétlenül is kötődünk olyan dolgokhoz, amikről fogalmunk sincs. Már régóta nem néztem meg a régi emlékkönyveim, de most rájöttem, hogy mivel nekem nincsenek fényképeim, így talán azt vinném magammal. Ezek után sorban felmerült bennem minden, ami a környezetemben van:
A delfines "hógömböm", amit anyukámtól kaptam, a füzeteim, amibe rajzokat és szövegeket pingáltam, a laptopom, amiben a történeteim vannak, a plüsseim, amiket már évek óta gyűjtök, a karkötőm, amire régen vágytam, és nem rég megkaptam, a könyvem, amit szintén anyutól kaptam, a naplóm, magammal vinném a kedvenc párnámat, a karórám, a macim, ami már jó ideje porosodik a polcomon, a csíkos nyakkendőm, amit még régebben vettünk a bolond ballagásra, és még számtalan dolog, ami eddig eszembe sem jutott.. Szerintem az egész házat magammal vinném.. Mamám pezsgőspoharát, anyum boszis kulcstartóját, de tényleg, szinte mindent.. Ezért lesz bajos az, hogyha elköltözök, akkor mit vigyek magammal... persze ez még távol van, de akkor is.. Azért fura, hogy mennyi mindent imádok abban a házban, pedig sosem gondoltam volna, hogy ezek olyan dolgok lesznek, amelyektől nem akarok majd elszakadni..
    Azt hiszem az iskola is ilyen.. Rengeteg idegesítő pillanatom volt, nem mindig szerettem a tanáraim, volt, hogy tüske gömbbé alakultam volna, hogy senki ne érjen hozzám. Még is, ha eszembe jut, mikor leszedtük az ajtót a lány mosdóban, vagy mikor idióta verseket írtunk a matek óra kellős közepén, vagy mikor együtt énekeltünk a lépcsőre ülve.. minden olyan emlék, ami végül mindig széppé teszi azt az utat, amit eddig bejártunk ezen a helyen... Hiányozni fog, mégis mennék tovább.. Olyan érdekes ez. Legszívesebben ketté szakadnék, hogy itt is maradjak, és tovább is menjek, de ez egyszerűen lehetetlen.. Olyan ez, mintha egy életet kéne hátra hagynom, és egy újat kéne kezdenem, pedig végig önmagam maradok, csak egy más helyen. Jéé, ez rímelt. Jahj... ez azért kicsit fáj.. Remélem azért, hogy nem lesz olyan könnyű elfelejtenem az egykori bandát... Az osztályt, a tanárokat, a szüneteket, mindent.. Pedig eddig mennyire utáltam ezt az osztályt... egyszerűen csak nem láttam a saját beképzelt érzéseimtől, hogy az elmondott utálat mögött mély szeretet volt..

Most angol órán voltam, így mennem kell. Ha haza értem hozok még egy bejegyzést, amit a múltkor nem hoztam és felteszem a könyvek listáját, amit eltudok küldeni. Sziasztok!!

2013. május 1., szerda

Hogy néz ki a halál?

/Kicsit megkésve, de hoztam az ígért blogbejegyzést, és az elméletem a halálról és hát annak kinézetéről. Na meg hoztam egy szövegem részletét, de az majd csak a végén lesz./



    Rengeteg elmélet kering arról, hogy is néz ki a halál. Mindenkinek a fekete köpenyes, kaszás csontváz jut róla eszébe, de a kép láttán eltöprengtem kicsit..

Tulajdonképpen miért jut mindenkinek eszébe a feketéről a halál - vagy éppen fordítva a halálról a fekete -? Nem biztos, hogy a halál maga fekete köpenyben mászkál.. Sőt, az sem biztos, hogy egyáltalán mászkál.. Egyáltalán honnan is terjedt el a kinézetéről szóló történet? Miért vélték így akkor? Mi van, ha egyáltalán nem is néz ki sehogy? Vagy mi van, ha teljesen hétköznapi? Én végül is eltudnám képzelni mondjuk... egy szaggatott, rövid farmer nadrágban, egy ujjatlan, fekete trikóban, amin egy hatalmas halálfej virít mondjuk vér vörös színnel. A haja fekete, rövid és tépett, a kezében van egy szép nagy csont kasza, a hátán egy gitár tok és éppen a cigifüstöt fújja ki. A középső ujjának alsó részére van tetoválva egy " I'm you're death " felirat, a szeme pedig nem látszik, mert napszemüveg van rajta. De ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy izzó mély vörös szeme van.. vagy nem, legyen inkább méreg zöld.. világosabb méregzöld, az is nagyon szép.. vagy lehetne szürke, sötét szürke, olyan füstös, olyan titokzatos.. hmm.. nehéz lenne dönteni. Nah, de túlságosan elkanyarodtunk a témáról. Rengeteg elmélet lehet, mégis mindenki leragadt a fekete köpeny, kapucni és egy kaszánál- na jó, néha hozzá mondják, hogy csontváz, de az sem sok esetben -. Ez engem zavar, mert nem is látták (? miket írok itt össze..) így nem tudhatják hogy valójában van-e kinézete, vagy nincs, vagy hogy ha van is, akkor milyen az.

És hát az egyik új sztorimból egy részlet ( az említett elmélet, ami nem pont a kinézetéről szól, de a halálhoz tartozik) : " A halál nem azért vadászik emberekre, mert ez a dolga, ez tartja fenn az egyensúlyt. Azért öl, azért vadászik, mert ez a lételeme: Csak így maradhat 'életben'. A halál az ellopott időkből él, s ha nincs több idő, amit elvesz másoktól, akkor ő is egy olyan helyen végzi, ami nem egy leányálom." - Tehát ez az a részlet, amelyik az egyik sztorimban benne lesz, de én tényleg így gondolom.. Mondjuk elég érdekesen hangzik...