Nagyon sokszor tévedek el a gondolataimban, helytől és időtől függetlenül, akár úgy is, hogy valakit bevonok. Egyetlen egy személlyel tudom ezt rendesen megosztani, mert tudom, hogy bár nem tudom rendesen leírni az érzéseimet, a végén megérti.. A mai nap egyedül elmélkedtem, a rendetlen asztalom és a 4-5 éves laptopom előtt ülve egy közepesen hideg, kis szoba négy fala közé zárva. Fejhallgatómból üvöltött valami zene, azt hiszem talán a Nightwish - Phantom of the opera vagy a Marc Anthony - I need to know - amelyek különös módon most kifejezetten engem jellemeztek - című száma lehetett.
Igazán sokat törődök, vagy inkább más szóval mondva töröm magam annak rejtélyén, hogy az idő, a sors, vagy bármi ilyesmi jellegű "dolog" - ami nem is igazán dolog, hiszen kézzel foghatatlan, csak érzéseken és eszközön alapuló, létező valamik - ellenem, vagy esetleg a véletlen művén mellettem vannak?
Hülyeségnek hangzik, igaz? Ahogyan a halál, a sors, az élet, az idő, a természet és minden más összekapcsolódva, összekavarva az embert, ellepi a gondolataimat és arra ösztönöz, hogy magamat emésszem néhány kérdés miatt, ami senkinek nem tűnik fel, vagy hogy rájöjjek: semmi esélyem megnyerni ezt a "sakkmeccset"? Igen, én is teljesen őrültnek gondolom magam, amikor magamban érezve, hogy nem félek a halál gondolatától sem - "Az emberek nem a haláltól félnek, hanem a halál gondolata rémíti meg őket." -, mégis, ilyen egyszerű és életemben, más emberek életében mellőzhetetlen, létünk szinte szerves része az, amitől rettegek? Az idő magával sodor, vagy lehagy valahol, és többet nem érhetem utol, és ez az, ami megrémít. Az évek alatt, amit bizonyos személyek mellett töltöttem, ez eszembe sem jutott, de most, az utolsó "pár pillanatban", amikor már az a két hónap is csak a sietéssel, a vizsgákra készüléssel, egymás elhanyagolásával zajlik, és csak azt vesszük észre, hogy már nem is egymás mellett állunk, hanem új érföldkő lépett életünkbe, s már nem is vagyunk fontosak a másiknak, ez belevésődött az elmémbe.. A már megszokott emberek, az idő, vagy akár csak a szimpla "életrend", ami kialakult bennem, most elvész, és egy újabb, nehezebbhez kell igazodnom, vagy egy újat, nehezebbet kell kialakítanom. Az óvodából az iskolába, nem nehéz átmenni, hiszen nem gondolunk arra, hogy elvesztünk valakit, magunkat a múltból, és más célokkal és érdeklődéssel fordulunk az új felé, de az iskolából a közép iskolába, vagy akár abból az életbe, sokkal nehezebb, hiszen ilyen fiatal-felnőttes fejjel minden aggódásunk előjön. Itt már értjük, mit érzünk, vagy legalábbis azt gondoljuk. - Persze megint eltértél a tárgytól, te idióta liba. Ha egyszer valamiről elkezdesz dumálni (ÍRNI!!!!), akkor ne válts témát, mert ez kibírhatatlan! - Ez egyszerűen elviselhetetlennek tűnik az én szemeimben, ezért most nagyon zavartnak érzem magam..
Az igazi ok, amiért eltűnődtem ezen "a mellettem vagy ellenem" dolgon, az, hogy rengeteg idő elveszett belőlem, amit igazán fontosnak találok. Azok a pillanatok, amikor komolyan vettem a dolgokat és elvicceltem fontos részeket, amikor veszekedtem valami miatt, ami teljesen jelentéktelen volt számomra, de úgy éreztem, muszáj.. azok a dolgok, amik olyanná tettek, amilyen most vagyok, és ez így rettentően rossz érzést kelt bennem. Úgy érzem magam, mintha elloptak volna tőlem valamit.. és el is loptak, a tolvaj pedig nem más, mint a felejtés.. Az az átkozott memória törlő, aki egyszerűen ellopja az ember emlékeit, gondolatait, terveit és helyette egy üres teret hagy.. ez az, amit utálok az egészben.. Hogy azt is elfelejtem, hogy annak az üres helynek nem üresnek kellene lennie..
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A kép erről az oldalról származik:
