Új ihlet, új érzelmek.

    A mai nap  nem igazán volt ihletem a bloggal kapcsolatban, leginkább a saját kis dolgaimat intéztem, a szövegeimmel foglalkoztam és rajzolgattam, de most este megragadott egy részlet és addig nyúzta az agyamat minden irányba, hogy abbahagytam, amit csináltam és gépelni kezdek. Nem tudom, mihez fogom felhasználni ezt a részletet, több ötletem is van hozzá, de az aktuális történetem élvezi a legnagyobb előnyt. Na lássunk neki! ;)

(...)
     Egy hatalmas terem felé tartottam. Lépteim visszhangzó zaja törte meg a futásra késztető csendet. Halk zene szűrődik ki a folyosó végén lévő ajtón keresztül, mely olykor rémiszt, olykor hív, de mindenképpen gyönyörű. A hideg levegő megcsapja fedetlen vállamat, megborzongok tőle, de nem fordulhatok vissza. A hideg kiráz az ilyen helyektől. A hatalmas kőoszlopok, amelyek a plafont tartják tele vannak különleges díszítéssel. Megálltam, hogy megnézhessem a kacskaringós, végtelen vonalak halmazát, melyek szemet gyönyörködtető virágokká alakulnak, majd ismét egymásra találnak. Az érzés... elválnak, alkotnak valami káprázatosat, majd újra egymást keresik. Szívembe mart a kép, ami előttem lebegett, rajta egy férfival, akit különösen szeretek.

    Az ajtó kilincsét szorongatva megizzadt a tenyerem. Felvettem a fekete maszkot, melyet némi aranydísz tett a megszokottól eltérőnek, lenyomtam a fogantyút, és elém tárult a hozzám hasonlóan kiöltözött hölgyek és urak tömkelege... Legalább százan lehettünk a teremben, de az én szemem csak egy embert keresett... csak őt, de nem találta. A maszkomhoz illő fekete ruha volt rajtam, mely talpig ért, legalább tíz réteg tüll volt az alsó részében, és az aranyszín virágok tették még előkelőbbé. Egy magas férfit figyeltem, a megszokottól eltérően volt felöltözve. A fekete zakó, amit viselt, nem hasonlított annyira a komornyikéhoz, mint amilyet általában viselni szoktak az emberek egy ilyen helyen. Vékony volt, de nem a törékeny fajtából, a bőre fakóbb volt a sajátomnál. Mosolyában bújkált valamilyen szintű vágy, sőt, szinte tapintható volt a körülötte bolyongó feszült epekedés. Nem tartozott közénk, a halandók közé, de ez senkit sem zavart. Néha-néha rám pislantott, de azonnal vissza is fordult a vele megegyező magasságú hölgyhöz, aki velem ellentétben feltűnően vörös ruhát viselt, valamint szembetűnően korosabb volt annál a korosztálynál, akik itt táncolnak vagy csevegnek.
   Egy szintén jócskán korosodó férfi állt előttem, közepes magasságú, hallgatag úr. Illedelmesen a kezét nyújtotta, hogy elkísérjen táncolni, azt hiszem azt gondolta, hogy magányos vagyok. Még egy pillanatra a magasabbra pillantottam, a sóvárgásom tárgyára. Találkozott a tekintetünk, persze csak egy pillanatra, mert azonnal vissza is fordultam a saját partnerem felé, majd helyeslően bólintottam. (...)

Nem érzem teljesen elégedettnek magam az elképzelés megvalósításával kapcsolatban, amit nem teljesen értek, de talán egyszer rájövök.. Addig is, sírjaiból, csontjaival ölel: keni526.