Utálom a tükröket. Nem szeretem látni magam, azt, aminek tűnök kívülről, az álarcot, amit magamra aggatok, hogy elrejtsem a valódi érzéseim. Lassan úgy érzem, hogy nem tudom letépni a maszkomat, és örökre ilyen maradtam, de néha még belekapaszkodok az utolsó, apró reménybe és megpróbálkozok.
Sokszor hallom a kérdést - amit nem feltétlenül nekem tesznek fel -, hogy "néztél már tükörbe?". Néha elgondolkozok rajta, hogy milyen az, amikor valaki tökéletesnek látja magát, amikor sikerül elhitetnie magával, hogy benne minden jó. Csodálom őket, hiszen rengeteg lelki erő kell ahhoz, hogy valaki naivan és vakon tudjon élni. Persze még inkább csodálom azokat azokat az embereket, akik nyitott szemmel járnak, elfogadják magukban és másokban is a hibát, és megtesznek mindent azért, hogy javítsanak magukon, hogy segítsenek másoknak vagy hogy mások elfogadják őket. Akaraterővel rengeteg sikert ellehet érni, és ezt ők tudják, hiszen mindig jobbá tesznek valamit. Vagy észre vesznek egy hibát magukban, és kijavítják, vagy más életét egy picit szebbé teszik. Vannak, akik irigyek rájuk, hiszen ők erősebbek mindennél. Én inkább csodálom őket, a szépséget a lelkükben, az életet és az azzal járuló fájdalmat, amit eddig le kellett küzdeniük, még is továbbra is erősek maradtak és hittek abban, amit kitűztek maguk elé. Ilyen akarok lenni én is, de mégsem. Én azért nem mászok magasra, mert félek az eséstől, azért nem adom magamat, mert félek attól, hogy elvesztek valakit. Nem mondhatom ki, amit gondolok, hiszen mindenki ellenem fordulna, s nem értenék meg, hogy miért vagyok ilyen, hogy miért látom így a dolgokat. Rengeteg fájdalom ért azért, mert olyannak adom ki magam, aki mindent eltűr, aki mosolyog egy hülyeségen, amit ellene követnek el. Még is, mikor már senki sem lát, csak lekuporodom a sarokba és a térdemre hajtom a fejem. Nem látja senki, de nekem is fáj. Engem is zavar, sőt tudnék ordítani, vagy akár fel tudná pofozni, meg tudnám ölni azokat az embereket, de mi értelme lenne? Hiszen akkor csak azt érnék el, amit akarnak. Csak azt mutatnám meg, milyen is a belsőm, milyen lenne az, ha egyszer kifakadna a dühöm. Akkor már nem csak azért ordibálnék, amit ők elkövettek ellenem, hanem azért is, amit eddig lenyeltem másoktól. Akkor minden dühöm felemésztené a józan eszem, azt pedig senki nem akarná, főleg nem én.
Jahj istenem, hogy kavarodtam el egészen a tükröktől az én lelki bajaimig? Borzalmas egy nő vagyok, annyi szent, minden őrültséget össze hordok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Szia!
Örülök, hogy véleményezed a bejegyzésem, ugyanis ezzel visszajelzést adsz arról, hogy írjak-e erről a témáról, vagy nem. :)
Nyugodtan írd le a véleményed, bármi is az, korlátozni nem akarlak, amúgy sem tudnálak, az már a te dolgod, hogy hogyan nyilvánulsz meg.