Üres vagyok...

    Csak ülök a gép előtt, fekszem az ágyban, állok az udvaron vagy éppen csak bámulok ki a fejemből. Értéktelen dolgok... Ha látok valamit, ami tetszik, felhők vagy csak egy lepke, lefényképezem. Valami átjárja a testem, de csak egy pillanat erejéig. Ha írok, csak egy percre érzem, hogy jól vagyok. Mégis, most, hogy a karom fáj, és nem írhatok annyit, mint eddig, úgy érzem, sem szívem, sem lelkem, de még csak testem sincs. Látom, hogy létezem, reggel a tükörbe nézve látom, hogy milyen vagyok kívülről, de legbelül csak egy üres, fekete lyuk tátong. Zavar... fáj... bánt... csak érzem, hogy valaminek lennie kéne ott, de nincs ott semmi. Keresem a szavakat, mit is kéne mondanom, pedig mindent előre megterveztem az életemben. Ezek is elvesztek, ahogy minden más.
    A szokásos napi rendem, "kávé, kaja, aztán gép és szövegek meg blog" felbomlott. Nehezemre esik gondolni bármire is... Talán azért van, mert annyi mindenre gondolok, hogy végül semmi sem jut eszembe, de... idegesít. Nincs kedvem semmihez, de akarok valamit, csak fogalmam sincs, mit. Megőrjít az érzés... Fáj az üresség, de nem tudom megérteni, mitől fáj az, hogy nincs ott semmi? Régebben vágytam a csendre, üldöztem azt, hogy végre nyugtom legyen. Most, hogy megkaptam, végre nem gyötörnek a gondolataim, hogy nem aggódok mindenért, nem jutnak eszembe a történeteimmel kapcsolatos ötletek, hogy nem kell magamba zárnom a problémáim, amik előtörnek az agyamban és már a határaimra kényszerítenek, de elzárom őket... most úgy érzem, hogy semmivé váltam. Jelentéktelen dolog lettem ugyan úgy, ahogy egy összefirkált papír, amit később kidobnak.
    Fájdalmamra még a legjobban kedvelt zenéim sem adtak vigaszt... Bármit hallgatok, csak hallom a szöveget, de semmi sem történik. Irtó dühös lehetnék, de még csak erre sincs erőm. Ez eléggé vicces.