Random iromány

    Az élet... Mindenki mást hisz róla, mindenki másképp látja. Van benne minden. Minden, ami kell, minden, ami nem kell, és minden, amit megkaptunk. Fájdalom, boldogság. Béke és harc. Hiszen egy embernek rengeteg mindent át kell élnie... Kapnia kell mindenféle tortából egy szeletet, de néhány sütiből nem kaphat. Akkor túl unalmas lenne. Azokért küzdenie kell, vagy ha fél a harctól, le kell mondania róla. Ezek vagyunk mi. De az időnk véges, van, hogy önszántunkból, van hogy csak azért, mert már elfogyott a nekünk kiosztott percek száma. Nem is lehetne az örökké valóságig élni. Senki sem lenne képes rá. Ahhoz szívtelenné kell válnia, nem szabad éreznie, és a végén az egyedül létbe halna bele... Ha a teste nem is, a lelke mindenképp.
    A halál is csak azért kell, hogy a szenvedésnek véget vessen. Persze félünk tőle, rettegünk, hogy elveszítjük az életet, a sok szenvedést és boldog pillanatokat, és attól, hogy elfelejtenek minket. Hiszen nem akkor halunk meg igazán, ha a testünk sírba kerül, ha szívünk leadja az utolsó dobbanást, ha tüdőnk többé nem telik meg levegővel... csak akkor, ha már senki emlékei közt nem létezünk, ha elfelejtették hangunk, és már csak egy képen szereplő idegenek vagyunk.
    Még is, ha ott maradunk... Ha tovább emlékeznek ránk, az fáj nekik. Azt gondolják, "miért pont ő?" vagy "miért neki kellett meghalnia?", és hibáztatják, okolják magukat és egymást, sírnak, lelkük meggyötört lesz. És mindez azért, mert elhalálozunk, és emlékünk bennük marad. De ha nem emlékeznek ránk... Nem fájna ugyan úgy az üres hely, amit magunk után hagytunk?! Az a lyuk, ami ott van, de nem tudják, mi után maradt ott? Amit nem tudnak betömni, mert nem jönnek rá, hogy valaki olyan hiányzik onnan, aki már nem él? Ez ugyan úgy fáj... Erőteljesen, kínzón, és életünk végéig. Mert mindennek fájnia kell, de minden boldog is, és mindennek meg van a maga jó oldala is, csak keresni kell, a bánatban is.