Újabb fejezet.

Sziasztok! Itt vagyok egy újabb fejezettel. Ismét csak azt tudom mondani, hogy úgy érzem kicsit elnyúztam, de általában úgy vagyok vele, hogy mindig leértékelem magam - van ilyen szó? - így inkább nem is figyelek a saját véleményemre :)
Faljátok örömmel!

3. Fejezet - Az utolsó generáció

Mostanában rettentően ismert lettem a vérszívók körében. Egyik küldetés jön a másik után, a papír munka pedig felhalmozódott. Az asztalom szinte összeroskad a rengeteg papír alatt, Danielnek meg égnek áll a haja, mert még csak két jelentést kapott meg a húszból. Hogy minek kell egy osztagnak papírmunkát végeznie, fogalmam sincs, mert senkinek sem tartozunk elszámolással. A tavaszi idő jó lenne, ami szívás benne, hogy még húsvétkor is havazik. Az ablakon kipillantva egy lányt vettem észre a kapunk előtt. A sötét miatt nem tudtam kivenni, ki az, ezért az övemre csatoltam a fegyvereim, a kardomat pedig a derekamra erősítettem vízszintesen. Nagyon hasznos darab, ráadásul még kényelmes is, ha olyan helyzet alakul ki. Amint megfogtam a kilincset, Zoy kopogott. Kinyitottam az ajtót.
- Hozzád jöttek. Meg kell mondjam, igen népszerű vagy a vámpírok nézeteiben.
- Köszönöm... A múltkor...
- Igen? - Nálam sokkal magasabb, így fel kellett néznem ahhoz, hogy tartani tudjam vele a szemkontaktust. Csak két évvel fiatalabb a főnöknél, huszonegy éves.
- Öhm... Nem, semmi, hagyjuk. Köszönöm, hogy szóltál.

Lerohantam a lépcsőn, ki vágtam az ajtót és a kapuhoz futottam. Akit ott láttam ismerős, de nem tudtam felidézni, honnan... Ősz haja legalább a derekáig ért és ki volt engedve. Alacsony, törékenynek látszó, de egyáltalán nem az. Most hogy jobban megnézem..
- Te vagy az... az a lány a bálról. - Kinyitottam a kaput és elé léptem. - Köszönöm, hogy segítettetek. Sajnálom, hogy akkor rosszul ítéltelek meg titeket.
- Én is így reagáltam volna a helyedben. - Ahogy a fejét felém fordította, a haja vele együtt lendült.
- A hajad... sokkal őszebb, mint ahogy régebbről emlékszem.
- Tudom, hogy fura. - Szóval azért tűnik ilyen gyengének, mert még az is...  Nincs tisztában a haja színének okával és az ezzel járó erő nagyságával.
- A vámpíroknál szokatlan, de nem fura... Szóval nem vagy tisztában a benned rejlő erővel. Hadd magyarázzam el. A hajad nem holmi genetikai gyengeség miatt ősz, hanem azért, mert egy nagyon ősi család tagja vagy. Hány éves vagy?
- Huszonöt. - Azt tudtam, hogy a vámpírok, főleg az effélék fiatalabbnak tűnnek, mint az igazi koruk, de ennyivel? Olyan, mintha most töltötte volna a tizenhatot!
- Igen... Te az utolsó generáció tagja vagy. A családodból származó vámpírok különleges tulajdonsága, hogy minél őszebb a hajuk, annál erősebb az egyén. Te vagy az egyik legerősebb, akit már láttam a famíliádból, vagyis pontosítva te lennél az egyik legerősebb, ha irányítanád és képes lennél irányítani azt az erőt, mely birtokodban áll... Attól fogva az összes körzetünkben élő vámpírnak kutya kötelessége lenne követni téged.
- Még ha igaz is... lehetetlen. Gyenge vagyok. - Komolyan pipa leszek. Ez hallja azt, amit mondtam? Most mondtam el neki, hogy ő a legerősebb vámpír, akit ismerek, erre azt mondja, hogy gyenge. Megáll az eszem, ez kicsinálja az idegeim néhány perc alatt...
- Mindegy... Miért jöttél? Emellett... honnan tudtad, hogy itt leszek?
- Átnéztem Toki papírjait. Ajándékot hoztam. - Toki... ő az a pasas, aki ide hozott?
- Miért hoztál ajándékot? Én vagyok az, aki tartozik nektek.
- Miért nem öltél meg? - Ez egy olyan kérdés, amire magam sem tudom a választ. Nem vagyok benne biztos, hogy ha nem ájultam volna el, akkor meghúztam volna a ravaszt. Nem száz százalék, hogy elsütöttem volna a pisztolyt, ha csak nem támadnak meg.
- Nem támadtál. - A kezembe adta a csomagot, ami elég nehéz volt. - Mi van benne?
- Nem tudom.
- Köszönöm. Jó éjszakát, a látogatást pedig egyszer viszonzom. - A súlyból ítélve egy nagyobb méretű pisztoly lehet. Van még mellette valami, de az majd csak akkor derül ki, ha kibontottam. Az ajtóból még visszapillantottam a kapuhoz, de az utolsó generáció tagja már sehol sem volt. Megint nem kérdeztem meg a nevét.

Felsétáltam a lépcsőn. Az első emeleten szembe jött velem Luka, akinek a képe még az átlagosnál is rosszabbul festett... A szag alapján pedig rendesen felöntött a garatra.
- Mi bajod? - Minden mellé beszéd nélkül tettem fel a kérdést, amiért a pokolra fog átkozni engem.

- Mi dolgod vele? Hagyj békén, idióta liba! - A hangja rekedtebb, a szeme vörösebb mindennél, és a durvasága felvitte bennem a pumpát... A falhoz szorítottam és mélyen a szemébe néztem.
- Segíteni akarok, úgy hogy vagy elmondod, mi a franc bajod van, vagy pedig egészen a tetőig rúgdosom a seggedet.
- Úgy sem értenéd... A világból csak azt ismered, amit látsz. Te egy olyan ember vagy, akinek nincsenek érzései. Sosem dühös vagy nyugodt, nem reagál arra, ha valaki azt mondja rá, hogy kurva. Te egy érzéketlen ember vagy.
- Na most figyelj ide. Ebben a büdös, rohadt életben nem találkoztam még egy olyan idiótával, akinek sikerült volna ennyire felidegesítenie, mint te. Egyébként pedig alapállapotomban is olyan dühös vagyok, hogy arra nincs szó, mert utálok mindennap hatkor arra ébredni, hogy Daniel ott kiabál és püföli az ajtómat, valamint egyik napról a másikra teljesíteni húsz küldetést! A papírok ott várnak az asztalomon, ami már szétesik, annyi munkám lenne, közben pedig még veled is foglalkozzak! Ha szerinted egy érzéketlen tuskó vagyok, akkor gondolj arra, hogy nem azért álltam le melléd, hogy cseszegesselek, hanem mert tönkre teszed magad, én pedig aggódok egy olyan baromért is, mint te. Nem, én egy érzéketlen idióta vagyok, akinek az anyja vámpír, az apját vámpírok ölték meg, és mellesleg vámpírvadász. A család számomra nem egy békés otthont jelent, hanem ezt a kurva magas kócerájt, amibe te is és mindenki más is beletartozik, de ha ennyire szenvedni akarsz, szenvedj egyedül! Nem érdekel a depressziód!

    Feltrappoltam a szobámba és bevágtam magam mögött az ajtót. Olyan dühös lettem, hogy a kezemben lévő dobozt ledobtam az ágyra és leültem az íróasztalomhoz. Megcsináltam a papírok többségét, és fáradtan dőltem hátra a székemben. Olyannyira fáradtan, hogy észre sem vettem, hogy valaki betántorog hozzám, és hogy közben reggel lett. Valószínűleg elaludhattam a székemben, ráadásul a csomagot sem bontottam ki.
- Mi az ott? - Kérdezte Luka nagy meglepődésemre normálisan. - Mindegy, nem izgat... Az ok, amiért jöttem, az az, hogy szeretnék bocsánatot kérni... - Szóval megéltem azt a napot, hogy egyszer ő fog tőlem bocsánatot kérni. - Tegnap nagyon lerészegedtem, és hát olyankor igen...
- Igen bunkó vagy... - Fejeztem be helyette is a mondatot. - Bocsánat elfogadva, inkább azt mond meg, hogy hány óra van.
- Kilenc óra múlt öt perccel. - Ezt nem értem... Hatkor fel kellett volna kelnem... mármint fel kellett volna keltenie. Lehetséges, hogy tegnap hallotta, ahogy kibuktam?
- Kösz. Azt pedig felejtsd el, ami tegnap történt és jó mélyen temesd el magadban, amit mondtam, mert ha kikotyogod, megfojtalak.
- Rendben... - Nem igazán értette, miért mondom, de legalább a fenyegetés hatással volt rá.
- Jah, várj. Van itt számodra valamim. - Dobtam oda neki a fiókomból származó fájdalom csillapítót. - Gondolom szükséged lesz rá. Nekem van még pár, így megtarthatod.

Kitántorgott az ajtón én pedig újra a papírok közé temettem volna magam. Fáradtan az ágyamra pillantottam azon törve a fejem, hogy miért nem fekszek le aludni, de újra a doboznak szenteltem a figyeltem. Odasétáltam és ledobtam magam az ágyra, az ajándékot az ölembe véve. Letéptem róla a csomagolást és egy levelet találtam.
“Üdv, Miss Hitaria kisasszony. A nevem Christopher, örömömre szolgál, hogy megismerhetem. Hallottam, hogy szép nagy sérülést szenvedett el egyik fajtársam által, az ő nevében is elnézést kérek. Amiért önhöz küldtem ezt a csomagot az, hogy szeretném, ha tesztelné az egyik új találmányomat, emellett küldtem önnek egy félautomata pisztolyt ajándékba. A dobozban talál egy becsomagolt zacskót, abban tíz darab lőszert, őket kéne tesztelnie. Ha jól működik, akkor a vámpírok lebénulnak és összeesnek, valamint azonnal bele is halnak, ha pedig nem működik, akkor egyértelműen megölhetik magát. Igen nagy híre van köztünk, mint vámpírvadász, ráadásul azt harsogják, hogy mester szinten öl, így gondoltam felkérem magát erre a tesztre. A lőszerek kompatibilisek bármelyik pisztolyával, emiatt nem kell aggódni. Kérem, vigyázzon magára. “ - Christopher, a vámpír, aki vérszlopálók elleni lövedékeket kreál? Érdekesen hangzik... Ez a kis csipet-csapat egyre jobban kezdi felkelteni az érdeklődésem. Nagyon úgy tűnik, hogy nem éppen a vámpírok oldalán akarnak küzdeni, ha esetleg arra kerülne sor.

Kibontva a csomagot tényleg egy félautomata, Desert Eagle pisztoly várt rám, vadi új állapotban, megtöltve - ez mondjuk felelőtlenségre vall. Mellette ott hevert egy nyalóka - mi vagyok én, kisgyerek? - és a kis zacskó, tele a tíz darab lőszerrel. Kívülről teljesen olyan volt, mint a sima lőszereim, viszont a szaga valami borzalom. Belegondolva kész fegyver raktár leszek. Két falőszeres, két sima pisztoly, az új Desert Eagle, mellete a japán kard és a bicskám. Mondjuk azért egy rugós, kis késnek jó hasznát venném. Persze ezek csak ábrándok, már úgy sem tudnám hova tenni. Visszaültem az asztalomhoz, és a lőszereket valamint a pisztolyt betettem a fiókomba - abba, amelyikben nincs olyan nagy kupi. Csak most vettem észre, hogy a kardom még mindig a hátamon helyezkedett el, így azt is letettem a székem mellé a szőnyegre.

Mire végeztem, este hét óra körül lehetett. Kongott a fejem a rengeteg jelentéstől és épp készültem, hogy elvigyem Danielnek őket. Valaki kivágta az ajtót közvetlenül az orrom előtt - ezzel majdnem lecsapva a fejem a helyéről - és kilökte a kezemből a papírokat. Előkaptam a fegyverem és rászegeztem, amikor Daniel és Kris berohant mellettem.
- Alexandra, lőj már! Ez egy vámpír! - Kiabáltak rám, amikor felismertem, hogy ki az.
- Állj! Nem veszélyes... Nem annyira, mint gondoljátok. Daniel, ha jobban megnézed, rájössz, hogy ő hozott haza. - Leengedték a fegyvereiket, Toki pedig letelepedett az ágyam sarkára. - Inkább vidd el a papírjaid. Készen vagyok vele. - Összeszedtem és a kezébe nyomtam a két köteg jelentést, majd rácsuktam az ajtót és a vámpír felé fordultam ismét eltéve a fegyverem.
- Te meg miért jössz be csak úgy?! Tudhatnád, hogy bármikor megölnek bárkit, aki behatol! Egyáltalán mi a francot keresel itt? - Nagyon feldúltnak tűnt... Hogy aggódik vagy dühös, igen nehéz megállapítani, pedig már jó ideje ismerem az ilyesfajta reakciókat.
Leültem az asztalom  melletti székembe és elővettem az Eaglet. A két fa lövedékes közül az egyikben kicseréltem a lőszereket a kísérletire és kiraktam az asztalra. A kardom és a bicskám, valamit minden nemű fegyverzetem az asztalon várt, készenlétben, ha esetleg probléma adódna, amit nem gondoltam komolyan. Közben végig azon törtem a fejem, mi törhette meg ennek a nyugodt vámpírnak a higgadtságát, és azon, hogy juthatott be ilyen gyorsan az épület legfelső emeletére... mondjuk vámpír, szóval megvannak a képességei, de köztudottan a vért nem fogyasztó lények gyengébbbek társaiknál.
- Ai... Ai-t elvitte az apja. Egy vámpír. Egy nagyon erős vámpír.
- Állj, értem, hogy aggódsz, de ki a frász az az Ai?
- A lány. Az őszhajú, aki tegnap elhozta a csomagot.
- Mikor?
- Tegnap hajnalban. Rem mondta el, hogy azt mondta neki az apja, hogy haza viszi. Meg azt, hogy ha minden áron harcolni akar, akkor harcoljon a vámpírok oldalán. - Szóval tényleg nem olyanok, mint képzeltem.
- És... bocsi, de ezzel nekem mi dolgom? Az igaz, hogy tartozok nektek, de... még mindig nem értem az összefüggést köztem és az ügy között. - A tollamat piszkáltam, kellett valami, amivel lefoglalnom a kezemet.
- Ai apja egy nagyon erős vámpír, aki mellesleg vért fogyaszt, így nekem esélyem sem lenne ellene.Te pedig a legerősebb vámpírvadász vagy, akit ismerek, sőt, akit a vámpírok ismernek. Kérlek, segíts nekem! - Most, hogy jobban bele gondolok, Ai az utolsó generációnak csak az egyik tagja... Akkor... a másik pedig az apja lenne?
- Az apjának ősz a haja? Bármennyire, de ősz a haja? - Faggattam. A gondolattól kicsit izgatottabb lettem.
- Nem tudom. Fogalmam sincs. Ha jól emlékszem, nem annyira.
- Akkor nem olyan rossz a helyzeted. Bár nem azt mondom, hogy jól áll a szénád, de máris nyugodtabb lehetsz. Viszont... muszáj oda mennem. Tényleg, akarsz a teszt alanyom lenni? A haverotok küldött nekem néhány lőszert, gondoltam kipróbálom rajtad, ha már itt vagy és csak így bejöttél. - Ráfogtam a pisztolyt, ami nem volt kibiztosítva.
Olyan meglepetten nézett rám, hogy teljes erőmből nevetni kezdtem. Megértette.
- Ne félj, ki sincs biztosítva. Csak idegesítő látványnak bizonyult nézni a képedet. Most már sokkal nyugodtabb vagyok. Láttam egy ijedt vámpírt. Azt hiszem ezt elkönyvelhetem magamnak egy jó időre. Nah, visszatérve a lényegre. Mikor mehetünk Ai-ért? Ma biztos nem, nem sokára lejár az időd. Holnap?
- Igen. Van egy földalatti rész, amit direkt a fajtánknak találtak ki, ha esetleg menekülnünk kéne, viszont nem igazán használja senki. Az pontosan abba a városba visz, ahol Ai régi háza van, és odaérhetünk viszonylag gyorsan. Az emberek nem tudnak róla, viszont most muszáj lesz megmutatnom. Kérlek tartsd titokban.
- Mintha engem pont a faji titkaitok izgatnának. Viszont... Megtennéd, hogy soha, de tényleg, soha többet nem törsz be csak így? A főnök szét fog cincálni engem. Most órákon keresztül magyarázkodhatok neki... Mindenestre húzz a francba, mert ha megégsz, nem találom meg a csajod. Vagyis Ai-t. - Vajon szólnom kéne neki, hogy úgy viselkedik, mint aki szerelmes, vagy inkább hagyjam?
- Jó- jó, értem. Bocsánat. A fegyvert pedig... Kérlek, ne rajtam használd.

Végre elment. Piszkálja a csőröm. Bejutott ide. A kapuk még a helyén vannak, vagy kitépte őket a falból? Mindegy, ami még jobban idegesít, hogy ha a generáció másik tagja Ai apja, akkor miért nem erősebb, mint egy szimpla vámpír? Elméletileg a kor miatt még neki kéne irányítania az egész csürhét, viszont az is zavaró, hogy a lánynak pedig meg van az ereje, de nem használja, nem képes használni. Ilyen szintű erővel akaratlanul is vért kéne innia és gyilkolnia kéne, vagy legalább súlyos mennyiségű vért elkoboznia a tulajdonosától. Erős... nagyon erős lehet az akarat ereje, ha így kordában tudja tartani magát. Valamint simán megtehette volna, hogy a sebemet nem bekötözni, hanem szimplán kiaszalja belőlem a vért, de semmi vérhiányt nem észleltem. És a vérüket sem használták, persze ezt meg is értem, ironikusan hangzana egy vámpírvadásznak vámpír vért adni. Viszont meg is öltem volna őket, ha belém tömik a fémes löttyöt.

- Alexandra! - Ajjaj... Jön a házisárkány. És most tényleg felment benne a pumpa, ordít, mint a fába szorult féreg. - Mi a francot engedsz te meg magadnak? Ez a vámpír lehet, hogy még egyszer sem támadott meg, de attól még nem engedheted be csak úgy!
- Mert szerinted én annyira örültem neki? Úgy csinálsz, mintha én mondtam volna neki, hogy jöjjön ide! Ne hidd, hogy nekem annyira tetszik a helyzet! - Becsapta az ajtót és közvetlenül az arcom elé hajolt az asztalon támaszkodva.
- Mit akart tőled?
- Felbérelt... Tartozom nekik, bár ő nem ezért jött... Az ősz hajú lányt mondhatni elrabolták, ő pedig túl gyenge hozzá, hogy egyedül kiszabadítsa. Őszintén szólva nem igazán akarok bele folyni, de ha a hőst akarja játszani, akkor pont jól jön a helyzet, mert visszafizethetem neki, hogy nem ölt meg. Elvégre simán megölhetett volna, ahelyett, hogy vissza hoz a saját helyétől ilyen távolra. Ebbe bele sem gondoltál, hogy az életem mentették meg? - Szóval nem. Sokkal kevésbé idegesen leült az ágyam sarkára és a térdére hajtotta a fejét.
- Várj... azt mondtad, ŐSZ hajú lányt? Ugye nem arról a családról van szó?
- De. Pontosan. A ciki benne az, hogy az a csaj simán szét tudna csapni az összes vámpír között egy legyintéssel, vagy még annyival sem, csak nem tudja használni az erejét. Vagy nem akarja, nem tudom eldönteni, melyik.
- És? Mit csinálsz?
- Azt amit szoktam. Oda megyek, legyilkolom azt, aki rám támad, aztán hazajövök. Mivel a “rabló” Ai apja, így őt nem tervezem kinyírni már ha lehet ennél halottabb, de ha muszáj, akkor végzek vele is.
- Mikor? - Faggatás. De legalább nem ordít. A múltkor az egyik tag feljött és leordította a fejünket, hogy hallgassunk végre, mert zeng tőlünk az épület.
- Holnap este. Mármint éjszaka.
- Veletek megyek. - Határozottabb már nem is lehetett volna... Idegesít, hogy ennyit aggódik.
- Nem. Neked itt van dolgod. Emlékeztetlek, hogy holnap lesz a telihold előnapja. Úgy gondolom, hogy még a papírokat sem nézted át. Ráadásul Luka eléggé ki van, vele is csinálnod kéne valamit. Tegnap nem ment haza, hanem bent aludt.
- A francba már... - Megint valami írtó rosszat mondtam. A francba már, miért kell folyton felidegesítenem valamivel?! - Miért van az, hogy bármikor akarok neked segíteni, te mindig vissza utasítod? Azt hiszed mindent megoldhatsz egyedül? Ettől nem leszel felnőttesebb vagy erősebb! Miért dolgozol mindig egyedül és térsz haza sérülésekkel ahelyett, hogy dolgoznánk együtt és egyikőnk sem sérülne meg? Hogy van az, hogy te aggódsz mindenkiért, de érted senki se aggódjon? - Igaza van. Igaza lenne, de mindig... bárkit szerettem... bárki volt a közelemben... vagy meghaltak, vagy nagyon nagy gondjuk lett...
- Én mindenkire balszerencsét hozok! Mindenki, aki örökbe fogadott, az apám... Meghaltak, vagy pedig hatalmas adósságba keveredtek! Ai-t vissza vitte az apja! Ezért... ezért akarok rátok vigyázni. Ezzel is csak a saját lelkemet védem, nehogy azt hidd, hogy titeket védelek! Csakis önzőségből nem engedem, hogy velem legyetek, mert ha meghaltok, akkor abba én is belehalok! - Felálltam a székből és faképnél hagytam Danielt. A kezemet ökölbe szorítottam, úgy mentem le a lépcsőn kabát nélkül, ki az udvarra, aztán nem tudom hova. Csak mentem ameddig vitt a dühöm. Minden nemű védekezési eszköz nélkül, csak leültem egy padra. A zsebembe nyúltam, melybe régebben beletettem a nyalókát amit a tudós küldött... Milyen rég ettem már... Kibontottam és csodálkozva néztem a nem túl bizalom gerjesztő édességet. Végül úgy döntöttem, hogy megeszem. Tökéletes préda lennék most bármelyik ellenségemnek. Talán jobb is lenne. Jót csámcsognának rajta az újságok. “ A híres vámpírvadászt múlt éjszaka felfalta egy farkas, akinek a torkán akadt egy nyalóka pálcika.”
- Hello. - Összerözzentem a hang hallatán. Letelepedett mellém egy fickó, akit még soha nem láttam az előtt. Nem vámpír - ettől kifejezetten megnyugodtam - és nem is vérfarkas. Vagy ember, vagy alakváltó. Még mindig nem túl megnyugtató a helyzetem, de a legtöbb alakváltó csak teliholdkor tud átváltozni, így talán van némi esélyem. - Kis hölgy, mi történt? Nem sokat látni ilyen fiatal lányt, kint az utcán, ilyen későn. - A fickóra figyeltem. Negyvenes lehet, kb. százhatvanhét centi magas, a sárgászöld szeme világított a sötétben, az ujjai pedig hosszúak és véknyak voltak.
- Sokat foglalkozik kóbor lelkekkel? - Kérdeztem mint aki nem törődik semmivel. Tényleg nem igazán törődtem már semmivel, ha lehet ezt mondani.
- Nem, ez az első, hogy nem menekül el az, aki mellé leülök. Az ilyen vénemberek, mint én, kifejezetten ijesztőek vagy idegesítőek a tinédzserek és fiatalok számára.
- Pedofil vagy? - Az eget bámultam, de éreztem, hogy engem figyel.
- Nem. - A szó úgy szakadt ki belőle, mintha máris le mondott volna minden reményéről. Miben reménykedik?
- Akkor én itt maradok. - Az, hogy meglepődött, csak halványan igaz. Inkább boldog volt. Talán abban reménykedett, hogy beszélhet valakivel. - Miről szeretne beszélni?
- Hogy?
- Gondolom nem témátlanul ül le valakihez, ha beszélgetni akar. - Összekulcsoltam a kezem és felhúztam a padra a térdem.
- Ismered azt a híres vámpírvadászt? Úgy hallottam nem régen legyilkolt egy egész teremnyi vámpírt. A rendőrség viszont lehetetlennek tartja, így lezárták az ügyet valami ócska kifogással. - Hogy ismerem- e? Szóval még sosem látott. Nem mintha minden nap benne lennék az újságokban vagy a tvben.
- Igen, nagyon sokat hallani róla, főleg az utóbbi időben. Úgy tűnik jó nagy hírt csinált magának. - Lesütöttem a szemem. Nem fűlik fogamra, hogy hazudok ennek az embernek, de az sem tetszene, ha valami rosszul sülne el.
- Az emberek bíznak benne. - Felkaptam az arcom, a férfi szemét fürkésztem. - Úgy gondolják, hogy kordában tudná tartani az összes lényt, vagy ha nem is, de legalább annak örülhetnek, hogy számos társuk életét megmenti. Reménnyel tölti el őket. Úgy érzik, ők is erősebbek. - Olyan átéléssel beszélt... Elragadta a hév és hirtelen olyan felszabadultnak éreztem...
- Biztos vagyok benne, hogy nem csak ő áll a dolgok mögött. Elvégre nem egyedül van. Nagyon sokan aggódnak érte, és ez pedig neki ad erőt. Nos, az, hogy ő a híres, vagy hogy ő van jelen a helyszínen, nem jelenti azt, hogy csak ő dolgozik. Körülötte rengeteg ember foglalkozik azzal, hogy jobbá tehesse ezt az egész várost, vagy helyet. Van egy ember aki pedig tövig rágja a körmét, ha a vámpírvadászról van szó, ha pedig sérülten jön haza egy küldetésről, akkor az a személy mindig nála alszik, hogy megnyugodjon. - Akaratlanul is elmosolyodtam.
- Vámpírvadász, te mit gondolsz, lehetséges, hogy egyszer a többi lény is nyugodtan élhessen köztünk? - A talpamat ismét a földre helyeztem, az eget figyeltem, mintha onnan kaphatnék választ.
- Talán. Vannak olyan vámpírok, akik úgy élnek, hogy nem fogyasztanak vért, és vannak olyan farkasok, akik azért hálálkodnak, mert nem öltem meg közülük senkit. Az alakváltók mindig teliholdkor őrülnek meg, de eredetileg biztos ők sem saját akaratukból születtek ilyennek. Bárki tud jó vagy rossz lenni, normálisan, vagy öldökölve élni, ez csak a döntéstől és a kitartástól függ. Én úgy döntöttem, hogy ölni fogok. Gyilkolni azt, ami veszélyt jelenthet rám, vagy esetleg önökre nézve. De ez csak a saját érdekem, senki másé. Ha másik szemszögből, tegyük fel vámpírokéból nézzük, ők mit gondolnak? Számukra én vagyok a rossz, a gyilkos, és igazuk is van. Mindenki jó és rossz, csak megfelelő szemszögből kell nézni. - Felálltam és tettem egy lépést a férfi felé. A kezemet nyújtottam neki, hogy felsegítsem.
- Köszönöm a beszélgetést. Tudod, te vagy az első, aki meghallgatott. Már rég nem készültem semmivel, mert az emberek nem igazán karnak beszélgetni. Annyi gondjuk van, hogy inkább azt intézgetik, ha pedig marad idejük, akkor amiatt aggódnak, hogy mikor támadnak újra rájuk.
- Igazán nincs mit. Viszont eltudná mondani, hol is vagyok? - A kérdés meglepte, de segített nekem. Egy szerény, önelégült mosollyal az arcán haza indult, én pedig átvágtam a temetőn - ezen tényleg keresztül jöttem? - és végig sétáltam az úton.

    A szobámba érve eldönthettem, hogy kirugdosom az ágyamból a főnököt, vagy pedig alszok a kanapén. Alvás közben sokkal jobb társaság, mint ébren. Ilyenkor kifejezetten csöndes és nyugodt - kivéve amikor csápol és kiabál. Kirángattam alóla a takarót és betakartam. Mindig úgy alszik el, hogy nekem kelljen betakarnom. Bele gondolt már ebbe? Kicsit közelebb hajoltam hozzá és az ujjammal kiemeltem egy fürt hajat az arcából. Tulajdonképpen azon csodálkozom, hogy miért nincsenek ráragadva a csajok Danielre. Jóképű és gondoskodó, mindig mindenkire vigyáz. Azt hiszem ez olyasmi, amire minden nő vágyik. Furcsa. Mindig olyan vidám, vagy ha nem is mosolyog, de sosem áll le, mindig dolgozik és csak osztja a munkát vagy vigyáz ránk, pedig ugyan úgy elvesztette a szüleit, mint én. Csak a nővére maradt, de őt még egyszer sem láttam. Még soha nem jött ide, hogy meglátogassa az öccsét. A főnök sosem beszél senkinek sem az érzéseiről. Ha fel kel, talán elnézést kérek tőle. Közelebbről figyelve olyan, mint egy kisgyerek. Alvás közben mosolyog, a szempillái pedig különösen hosszúak. Az embernek néha kedve támad megsimogatni. Elhúzódtam tőle, és leültem a székemre. A háttámláját kicsit hátrébb engedtem, így kényelmesebben ülhettem benne. Azon tűnődtem, amit az öreg mondott. Jó, nem annyira öreg, de a nevét nem mondta. Tényleg ennyire értékes lennék? Nem hiszem. Ez butaság, én csak egy lány vagyok, aki össze- vissza gyilkolássza azokat, akik szerintem veszélyesek.
- Alexandra. - Mordult fel Daniel, hogy álmában, vagy nem, arról fogalmam sincs. Felé fordultam és sokáig figyeltem. Mivel nem szólt semmit, úgy gondoltam, hogy álmában beszél. De miért pont én? Istenem- istenem. Miért állítasz ilyen kérdések elé? - Mmmm... - Szóval nem csak beszél, de forgolódik is.
- Le fogsz esni. - Suttogtam, miközben az ágy mellé ültem. Kicsit beljebb toltam, hogy biztosan ne essen le. Fájdalmas lenne az aránylag magas ágyamról a kemény padlóra esni. Nekem is sokszor fájt miatta a karom, mikor ráestem. Időközben a takaró már lecsúszott a derekáig, az ingje pedig tele lett gyűrődéssel. Vicces. Mindig úgy gondoltam rá, mint egy emberre, vagy mint egy főnökre, úgy sosem, mint valakire, akinek kutya kötelessége aggódni értem. Bele sem gondoltam, hogy végülis hiába tudom, hogy ő is családként tekint ránk, magamat sosem számoltam bele, pedig én is ugyan úgy a tagja vagyok a szervezetnek. Főnök, olyan gyerekes vagy...

    Azt hiszem elaludhattam, miközben figyeltem az alvó férfit az ágyamban. Ami furább, hogy mire felébredtem, én feküdtem betakarva, ő pedig sehol. Gondolom kiment, amikor felébredt. Öt perc múlva hat óra. Kíváncsi vagyok, hogy bejön- e felébreszteni. Gyorsan felöltöztem és az ajtó elé álltam. Pontosan hatkor - még mielőtt kopogott volna - kinyitottam, így igaz, hogy majdnem engem ütött le, de nagyon megleptem. Igaz, mivel majdnem megütött, így kicsit kitekertem a kezét, de azt a lightosabb változatból, így elméletileg nem fájt neki.
- Látom felébredtél. - Közölte a tényt nem a legkellemesebb hangján.
- Te hánykor keltél?
- Körülbelül négy órája.
- Értem. Miért támadtál rá szegény, védtelen ajtóra?
- Van egy kis dolgunk. Gondoltam elmehetnénk gyakorolni. Szerelkezz fel rendesen, kivételesen nem én leszek az ellenfeled. - Hmm... Érdekesen hangzik.
- Éles lőszer, vagy szimpla gyakorló? Kíváncsi lennék, hogy működik a drágaságom. - Húztam fel a pólóm alját pontosan addig, hogy a Desert Eagle kivillanjon.
- Mehet élesben is. A kardodra is szükséged lehet. - Nem sokszor engedtem még közel magamhoz annyira semmit, hogy ilyesmit kelljen használnom. Ettől függetlenül hallgattam rá. - Ettél már? - Pontosan tudja a választ, mégis megkérdezi. Igazából tegnap sem ettem semmit a fájdalom csillapítón kívül.
- Nem. - Intett a fejével, hogy kövessem. Visszamentem az asztalomhoz a kardért, ami még hiányzott a készletemből, aztán lementem.

    Úgy, ahogy én, ő is itt lakik a bázison. A többiek majdnem  mindennap haza mennek, ha pedig itt maradnak, akkor is nyomós okuk van rá. Danielnek egy kicsivel nagyobb szobája van, mint nekem, mert közvetlenül az irodája is a szobából nyílik. A színek nem túl halványak és nem is sötétek, pont eltalálta a közepest a festéssel. Szürke és tejeskávé barna falak veszik körbe az ágyát, ezzel ellentétben a konyhában piros és fekete uralkodik. Nem szoktam bejönni, mivel hozzám minden reggel ellátogat - ha nem nálam éjszakázik. A többiek jártasabbak ezen a terepen, általában sokat kell bejönniük, mivel rengeteg munkájuk van, amit vele kell egyeztetniük. Helyet foglaltam az egyik széken, ami az asztal előtt volt. Daniel az asztal másik oldalán a konyhapulton munkálkodott. Jó érzést keltett benne, hogy figyelhettem. Olyan... különleges érzés. Látni egymás után, ahogy alszik, mint egy kis gyerek, aztán pedig főz, mint egy átlagos ember, közben pedig arról beszél, hogy miként kéne kiiktatnom az ellenség “hadseregét”. Amit letesz az asztalra az pedig... valami mesés. Egy ideig csak bámultam. Próbáltam megfejteni a rejtélyét, miért nem tudok főzni, amikor ő itt simán összedob akár egy királyi vacsorát is, de ez egy lehetetlen kérdésnek bizonyult.
- Mit nézel rajta annyira? - Ohh, tényleg, belefeledkeztem a gondolataimba.
- S... semmit! Köszönöm szépen! - Ha valaki azt mondja nekem, hogy gyorsabban eszik, mint én, biztos, hogy kiröhögöm. - Finom, bocsi, hogy fáradnod kellett vele. - Felálltam és vizet engedtem a tányéromra.
- Nincs mit. Tedd csak le, majd elmosom, amikor olyan kedvem lesz.
- Áh, elméletileg még tudok mosogatni. Apám... - Rengeteg emlékkép szakadt fel bennem. Arról, amikor apával együtt mosogattam, vagy amikor anyuval sétáltam a játszótérre és találtam egy kis kutyust. - édesapám megtanított mosogatni, mikor kicsi voltam. - Legurult néhány könnycsepp az arcomon, de ezt a főnök nem láthatta. Azóta is azt a vámpírt kutatom, aki megölte, de még nem találtam meg. Pedig tisztán él a kép az emlékeim között. Akár megváltozott, akár nem, az arcának vonásait bármikor felismerem. Amint találkozok vele, kinyírom. Ökölbe szorítottam a kezem, vele együtt pedig a szivacsot. Suvickolni kezdtem a zsíros edényt, amit majdnem összetörtem.
- Szóval mégis csak van benned bármi jele a nőiességnek. Ez azért megnyugtató.
- Most szórakozol velem, vagy csak azt akarod, hogy a fejeden törjem szét a többit?
- Pontosan erről beszéltem. - Mire felfogtam volna, hogy mit mond, előttem állt és közelebb hajolt hozzám bármi másnál. A hajamat simította a fülem mögé, én pedig csak álltam ott, mint egy bábu. Az arca szinte az enyémhez simult. Beszippantottam az illatot, ami körülötte lengedezett és felébredtem a tündérmeséből. A pisztoly csövét a mellkasához szorítottam, persze kibiztosítatlanul, csak jelzés képpen. - Sokáig tartott, mire felfogtad. Ennyi idő alatt simán szétszednek.
- Kicsit több jelét mutathatnád annak, hogy örülsz, hogy nem a kezemmel védekeztem. Nem gondolom úgy, hogy örülnél neki, ha eltörném az orrod.
- Amit mondtam, komolyan gondoltam. A többi csak színjáték, nem kell aggódnod. Én a nőies nőket szeretem. Ha már annak született, akkor ne hadonásszon karddal és pisztolyokkal. Emellett pedig tudjon főzni és ne reagáljon mindenre idegbeteg stílussal. - A meglepődés csekély szó arra, amit éreztem. Miért tálal ki nekem arról, mit szeret a női nemben?
- Na és szerinted kit izgat, hogy te mit szeretsz? Senkinek sem akarok az anyapótléka lenni. Neked meg végképp nem akarok tetszeni. Amúgy is, szerinted majd pont beléd fogok szeretni? Annyi jó pasi lenne a környéken, eldobok egy követ, tuti eltalálok vele egyet. Nem mintha annyira izgatnának a pasik. Nem akarok egyet sem a nyakamba. Csak még sérthetőbb lennék. Ha lenne egy barátom, bármikor megfenyegethetnének azzal, hogy megölik. Azt hiszed kell az nekem?
- Vissza vonom azt, amit mondtam. Semmi jele benned a nőiességnek. - Erős késztetést éreztem arra, hogy széttörjem rajta a széket, vagy esetleg leüssem az egyik műanyag tállal, amit éppen elmostam, de végül feladtam. Kiszabadultam a közte és a mosogató közti helyről és megtöröltem a kezem.
- Gondolom a többit majd megoldod, mikor visszajöttünk. Jah, és ha megkérhetlek, legközelebb ne fáradj azzal, hogy engem visszatégy az ágyba. -Ideges vagyok... Valami más, mint eddig volt. Mintha mindketten megsértődtünk és megsértettünk volna. Teljesen tudatosan vágtunk egymás fejéhez olyan szavakat, amiket nem kellett volna. - Kint megvárlak. - Kisétáltam és a lépcső mellett a hűvös falnak dőltem. Észre sem vettem, hogy visszatartottam a levegőt, vagy hogy  forrónak érzem a homlokom és az arcom. Valószínűleg tegnap nem kellett volna csak úgy kimennem, elég hűvös szél fújt. Amint visszaértem Ai előszedéséből, ajándékozok magamnak egy jó adag pihenést. Összekulcsoltam a kezem a mellkasom előtt. A lépcsőt bámultam, ahol Luka sétált pontosan velem szemben. Kerülte a szemkontaktust, amit meg is tudok érteni. Bekopogott Danielhez - aki félmeztelenül nyitott ajtót.
- Főnök, lenne egy kis időd? El kéne valamit intézni, de tönkre ment a gép, kölcsön kérném a tied.
- Persze, nem zavar. - Nagyobbra tárta az ajtót, hogy Luka be tudjon menni, és közben kiszólt nekem. - Alexandra, kérlek menj egyedül. Ez fontosabb.

Zsebre dugtam a kezem és leléptem a lépcső első fokára. - Nem mintha bárki kérte volna, hogy gyere velem. - Ilyenkor érzem azt, hogy jól jönne egy zenelejátszó.

    Az edzés fárasztó. A bázis mögötti részen van egy hatalmas udvar, ott szoktunk “készülni” vagy inkább mondhatni erősíteni. A combom még mindig nem a legtökéletesebb, de határozottan jobban van. Mindegyik fegyverem tökéletesen működik, a bicskámat pedig még egyszer meg kell takarítanom, mert úgy tűnik, hogy a rászáradt vértől még nem tud rendesen kinyílni. A kardomat a szobámban hagyom, nem hiszem, hogy sok hasznát veszem. A kísérleti töltények felét elviszem, hátha van olyan őr, akin kipróbálhatom, persze csak az egyik fegyverembe töltöm azt, nehogy meglepetés érjen. Visszamentem a szobámba. Nem sok dolgom van, mielőtt elmegyek. A késemet kitakarítottam - újra -, a fegyvereket és ahhoz tartozó töltényeket elraktam. A biztonság kedvéért a bokámnál van egy karó, de nem áll szándékomban használni. Elfeküdtem az ágyamon és a plafont bámultam. Rengeteg dolog járt az eszemben. Több éve kutatom apám gyilkosát, és még sosem bukkantam rá, még csak a nyomára sem. Anyámmal sem találkoztam már nagyon rég. Az igaz, hogy egyszer elsétált mellettem pár éve, de azóta hallani sem hallottam felőle. A másik... Miért kaptam fel a vizet attól, amit Daniel csinált? Csak egy idióta teszt, simán le kellett volna csapnom, mintha ő is valami idegen lenne. Kéne egy kávé, de túl lusta vagyok hozzá. Inkább hagyjuk az egészet. Miért kéne nekem itt maradnom? Mi lenne, ha csak úgy, találomra elutaznék mondjuk... hmm... bárhova? Valahova, ahol nem “a vámpírvadász” vagyok, hanem csak egy ismeretlen lány. Unalmas lenne. Nem vihetném magammal egyik késemet sem. A kardom értékét vesztené, vagy lecsuknának, mert azt hiszik, meg akarok vele ölni valakit. Felálltam és az asztalomhoz sétáltam. Kihúztam a legalsó fiókot, és a papírok alól előrángattam egy régi fekete- fehér fotót. Ez minden, ami utoljára megmaradt belőlünk. A keretet szorongatva kicsúszott a kezemből és széttört az üveg. A szőnyegről kicsit nehéz lesz összeszedni, most egy jó darabig nem járhatok mezítláb. Furcsa, hogy mindenki milyen vidáman mosolyog. Senki sem sejti, hogy a következő nap mennyi rossz dolog történik? Összeszedtem a nagyobb szilánkokat, amik közül az egyik megvágta a kisujjam. Nem jó ez a nap. Nagyon rossz érzésem van. Nem szoktam ennyit szerencsétlenkedni akkor sem, mikor nagyon rossz állapotban vagyok. Bekötöztem az ujjam és visszahuppantam az ágyamra. Mit tudnék csinálni?

    A franc, megint elaludtam, de legalább este van. Toki nem sokára itt lesz, ideje lenne összekapnom magam. Felvettem egy közepesen vastag kabátot és a lehető legkényelmesebb cipőmet. A hajamat gyorsan felcsatoltam és bevettem néhány fájdalom csillapítót. Újra leellenőriztem, hogy minden nálam legyen. Mire leértem a kapuhoz, a férfi pont a kezét emelte, hogy csengessen.
- Szia. - Nem tudom, mennyire lehet kivenni a hangomból, hogy utálok ébren lenni, de nagyon remélem, hogy nem nagyon.
- Estét. - Meglengetett két papír cetlit a kezében integetés képpen. - Megvettem, ráadásul nincs messze.
- Rendben. Ha gondolod, a sajátomat kifizetem. Jártál már Ai-éknál, ismered a házat?
- Igen. Egy- két teremben rendezte bálokaz, így néha elmentem. Nem az egészet jártam körbe, de nagyjából megismerem még a helyeket.
- Rendben. A lényeg, hogy nagyjából tudjátok, merre kell mennetek. Mondjuk eléggé kínos lenne, a saját házában nem tudná, merre kell mennie, de azért jó, ha te is figyelsz. - A séta tényleg rövid időt vett igénybe. Egy sötét helyen kóboroltunk. Megragadta a vállam, úgy tűnik észrevette, hogy semmit sem látok. Zseblámpa, na az otthon maradt. Remélem azért bármi világítás lesz. Mondjuk gyertya vagy ilyenek. Felszálltunk valamire, elvették a két cetlit, aztán elindultunk. Viszonylag gyorsan ott voltunk, aztán pedig csak két saroknyit kellett gyalogolnunk a házhoz, ami öregebb, mint az üküknagynéném. Ahogy vártam egyből ránk támadtak, néhány alacsonyrendű vérszívó. Beléjük eresztettem azt az öt lőszert, amit eltettem és örömmel nyugtáztam, hogy nem kell pocsékolnom a fából készülteket.
- Szólhatsz a haverodnak, hogy a kísérlete sikeresnek bizonyult. - Tovább sétáltam az udvaron. Beléptem az épületbe és úgy éreztem, megvakultam.
- Gyere velem. - Megragadta a csuklóm és húzott maga után. Két nagyobb méretű ajtó után talált egy kisebbet, amelyikből hangok szűrődtek ki. Szóval hallotta. Berúgtam az ajtót és szép fogadtatás ért. Halványan pislákoló gyertya, egy őszhajú lány és egy férfi, aki jócskán túl van már a fiatal korán.
- Bocsi, azt hiszem szüksége lesz pár új őrre. A régieket túl könnyű volt kinyírni. Komolyra fordítva a szót, hagyja, hogy... - Ahogyan jobban megnéztem az arcát ledermedtem. Ez a férfi az a fickó aki...
- Számítottam rá, hogy elintézed őket. Köszöntelek az otthonomban. - Oh, mintha nem lenne meglepődve a látogatásunktól. Végig mértem a nekem háttal álló Ai-t. Elméletben nincs baja. A gyakorlat később kiderül.
- Remélem most nem azt várja, hogy legyek az udvarias kislány, aki akkoriban hagyta magát lelépni minden szó nélkül... Ugye tudja, hogy nagyon pipa vagyok uraságára? Egy részt megöli az apámat, aztán még megpróbálja elvinni a szemem elől a lányt, aki felkeltette az érdeklődésem... Ez egyszerűen nagyon- nagyon rosszul esik nekem. Talán... Mi lenne, ha szimplán csak hagyná, hogy megöljem, és akkor egyikőnknek sem lenne problémája? - Jobban belegondolva... ő ölte meg a faterom, de ő a lány apja is...

- Ai! Menj oda, ahova küldtelek. - A lány egy kulcsot szorongatott a kezében. Hova megy? Ha megpróbálom megállítani...
- Várj, nem teheted azt, amit ő mond neked! - Toki lőtt és gól! Basszus, ha utána megy...
- Ha utánamész, megöllek téged is, és a kis vadászt is. - Ai apja igen... hát nem tudom, hogy is mondjam. Sajnállak Ai, szar gyerekkorod lehetett.
- Nem mehetsz el innen, amíg én veled nem megyek. Addig kérlek maradj nyugton. Nekem viszont beszédem van ezzel az emberrel.
- Volt nyomós oka arra, hogy megölje az apámat? - Ültem le arra a székre, amiben nem rég még Ai ült.
- Ha közted és a lányom közül kéne választanom, természetes, hogy őt védem. Gondolom ezt megérted.
- Ha köztem és a lányod közül kéne választanom, én is a lányodat védeném. De mi a kapcsolat apám és Ai közt?
- Az nem a te dolgod. - Szóval nem hajlandó megmondani. Mindegy, egyszer rájövök.
- Kössünk üzletet. - A térdemre helyeztem a másik lábamat. - Ha a lányod velünk akar jönni, te elengeded minden szó nélkül, és megígéred, hogy többet nem keresed, ha ő nem jön hozzád. Cserébe megteszek bármit, amit kérsz. - Tokinak felakadt a szemöldöke. Ő is, és én is tudom, hogy ezt egy vámpírnak mondani nagyon veszélyes. Nem tudom miért áldozok ennyit azért a csajért, de ha egyszer ennyire sokat számít ennek a vénembernek, hogy simán utána ment volna, akkor megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kihozzam innen.
- Miért akarsz olyan alkut kötni, ami neked nem éri meg? Nem hiszem, hogy csak úgy képes lennél beáldozni mindent, azért, hogy a lányomat elvihesd innen. Miért akarsz mindent elveszteni?
- Magam sem tudom. - Kacagtam. - Azzal viszont ne foglalkozzon, hogy nekem mi éri meg és mi nem. Nem ismeri az érték rendemet. Szóval. Megegyeztünk?
- Nem. Te sem ismered az én értékrendemet. Gondolom te is észrevetted, hogy az utóbbi időben egyre őszebb a haja. És nem csak azért. Bár sosem mondtam neki, de én csak Ai-t védtem. - Felálltam és előhúztam a fegyverem.
- Értem. Hát, akkor sajnálom, de egyedül oldom meg a dolgot. Viszlát. - Arra számított, hogy megölöm. Ehelyett beleeresztettem a tár tartalmát a térdeibe, így nem tud egyhamar utánunk jönni. Egyet- kettőt a comcsontjába lőttem, de nem fog sokáig tartani, hogy kiszedegesse. Ő is erős, bár ő nem őszülős. -

- Felelőtlen vagy. Nagyon jól tudod, hogy ha nem ölsz meg, én foglak téged.
- Nekem így is megéri. - Zártam le a beszélgetést és kisétáltam az ajtón.

    Toki úgy nézett rám, mint aki látja a jövőben, hogy meghalok. A fenébe már, Ai, hova a francba tűntél? Végig kutattuk az összes helyet, kivéve egyetlen szobát, ami kulccsal volt zárva.

- Toki, mennünk kell, az isten verje meg! Ha tovább időzünk, nem érünk vissza időben!
- Nem izgat. Azért jöttünk, hogy elvigyük Ai-t, nem? - Ez igaz, de van egy olyan érzésem, hogy valami nincs rendjén. Különös az a szoba. De nincs bent, akkor tudnánk róla.
- Gyere és kész. - Megragadtam a kezénél. - Mondd meg, merre van a kijárat.
- Csak menj egyenesen a folyosó végéig, aztán balra a hatalmas ajtók után.
- Kérem álljanak meg! - Egy nő szólított meg minket, nem tűnt ártalmasnak. Valószínűleg ő az, aki kiszolgálja a főúr óhajait. - Maguk azok, akik Ai úrnőért jöttek, igaz? - A hangja remegett. A sírás szélén állt, de még visszafogta magát. Felé fordultam.
- Igen. Mi vagyunk azok. - Úrnő. Érdekesen hangzik. - Miben segíthetek?
- Kérem, nagyon vigyázzanak rá, és ezt... adják át neki. - A kezembe adott egy arany nyakláncot. Nem szokványos láncot tartottam a kezemben. Különleges lehetett, és nem csak a kinézete miatt. Hatalmas értéke lehetett, érzelmileg is. - Ai édesanyja sokat viselte, és megkért rá, hogy amikor úgy gondolom, alkalmas, adjam át neki. Én úgy érzem, ennek most jött el az ideje. - Akaratlanul is megsimítottam a kezet, ami még a láncot szorította.
- Egy zsebkendő. Nem túl szép, ha egy ilyen gyönyörű hölgy sír. Ne féljen, Ai ha meghal, csakis az én kezem által fog, az pedig nem következik be, amíg élek. - Ismét célba vettük a már majdnem előttünk lévő ajtókat. Ezeket kivételesen kézzel nyitottam ki, de a fegyverem miatt csak az egyikkel. Amint kiléptünk, Ai-al találtuk szembe magunkat. Toki azonnal a nyakába ugrott, én csak figyeltem.
- A kezed be van kötve és ég a bőröd. Undorító szaga van, mit csináltál vele? - Kérdeztem a lehető legbarátságtalanabb hangomon. Sejtettem, hogy valami nincs rendben vagy a házban, vagy kívül, de hogy pont vele. - Hova küldött az apád?
- Egyenesen idejöttem, a kezemmel pedig belenyúltam valamibe, azért érzed a szagot.
- Van nálam jobb anyag is, mint az a rongy, amit a hacukádból szaggattál le. Hadd kötözzem

újra. - Ha igazat mond, megengedi. Tudom, hogy hazudik, de hátha nem lesz igazam. Bárcsak úgy lenne...
- Nem kell, úgyis mindjárt begyógyul. - Nem hiszek neked. Mibe keveredtél, miközben nem figyeltünk rád? Toki megfogta Ai másik kezét, úgy indultak el előttem. Én hátul, enyhén lemaradva sétáltam mögöttük. Ai sebe nem a szokványos szagot árasztja, és ezt mindketten tudjuk.
- Ai, kérlek... segíts. - Bakadozta utolsó szavait az egyik őr. Szóval életben hagytam. Úgy látszik kezdek kijönni a formámból. Visszafordultam és fejen lőttem. A többiek hátra sem néztek, gondolom nagyon el voltak foglalva azzal, mennyire aggódtak egymásért. Nem tudom eldönteni, miért kéne jobban aggódnom. Azért, mert a lány furcsán viselkedik, vagy azért, mert az a vadbarom nem vette észre? Utánuk sétáltam, és felszálltam a járműre, ami csak a sötétséget rejtette magában.

Azután, hogy leszálltunk, elváltak útjaink. Nem vettem észre, de úgy éreztem, hogy veszélyben lehetek. Különös aura bolyongott Ai körül. Lehet, hogy megtanulta... nem, ennyi idő alatt nem lett volna rá képes. Komolyan aggódtam miattuk. Toki vagy nem vett észre semmit, vagy nagyon jól titkolja, de innen nézve hasonlított egy kiskutyára, aki farokcsóválva követi a gazdáját.

Végre itthon vagyok. Mire a saját szobámhoz értem, kicsit kivilágosodott. Elsétáltam a főnök és Luka mellett, akik még mindig - vagy már megint - pusmogtak valamit, de nem izgat a dolog. Ledobáltam a cuccaimat és levettem a pólómat. Egy melltartóban és a nadrágomban, mezítláb mászkáltam oda- vissza a szobában. Nem vagyok álmos és öl az ideg. Elővettem néhány könyvet a polcomról, de mindegyiket a földre dobtam. Ököllel a falba ütöttem. Rég nem voltam már ennyire dühös, izgatott és kalandvágyó. Valamiért úgy érzem, hogy Ai és köztünk már nem csak barátság lesz, vagy hogy az már nem lesz többé.
- Alexandra holnap ráérsz? - Nyitott be az ajtón Daniel, aki úgy csukta be az ajtót maga előtt, hogy az  majdnem kiesett a keretből. Vajon mennyit látott? Felrángattam magamra egy pólót és kinyitottam az előbb bántalmazott fa szerkezetet. Daniel a falnak támaszkodva állt még mindig teljesen vörös képpel és csak bámult maga elé. Csápoltam az arca előtt, bökdöstem, de meg sem moccant, így engedtem egy pohárba vizet, és leöntöttem vele. Azt hiszem ettől felébredt, mert azonnal rám nézett.
- Mit kell holnap csinálnom? - Nem akarok semmit, csak aludni életem végéig. Most meg értetlenül bámul, én biztos, hogy ketté csapom ezt az embert. - Azt kérdezted, hogy ráérek- e holnap.
- Jah, ő... izé, szóval jön a nővérem és izé...
- Istenem... Menjek el érte a reptérre, és hozzam ide, vagy vigyem el egy közeli kávézóba, hogy te el tudj tűnni a föld színéről és ne kelljen vele találkoznod, vagy nyögd már ki!
- Nem, nem erről van szó. Az a probléma, hogy azt mondtam neki, van barátnőm, mert nyaggatott vele, hogy miért nincs. És hát...
- Meg is értem, hogy nyaggat vele. Néha én is kételkedem benne, hogy egyáltalán az vagy- e, akinek gondollak. Na és ehhez nekem mi közöm?
- Lehetne róla szó, hogy... arra az egy napra te leszel az “álbarátnőm”? - Röhögő görcsöt kaptam, a hasamat fogtam miközben nevettem, majd teljesen komoly arccal válaszoltam:
- Nem.
- Légyszi. Ennyi idő alatt nem tudok keríteni senkit, aki alkalmasabb lenne rá, és holnap vagyis ma nyolcra ideér.
- Nem. Keress valakit, aki nőiesebb. Nekem holnap sürgős dolgom lesz : ALVÁS!
- Naa! Ne légy már ilyen, kérlek, Hitaria! - Mikor használta utoljára ezt a nevem? De rég hallottam a szájából...

- Nem. Kérlek hagyj pihenni. Az előbb látottakat pedig légyszíves töröld ki az emlékezetedből. - Én hülye. Minek említettem meg neki, most megint vörös, mint a rák. - Jó éjt. - Már bent is voltam a szobában, kulcsra zártam az ajtót és ismét felszabadultan mászkáltam az alsóneműmben. Bebújtam az ágyamba, forgolódtam egy sort, majd elaludtam.

- Alexandra! Nyisd ki! Alexandra, nyisd már ki! - A franc essen a dörömbölésébe. Egyáltalán hány óra van? Megfojtom. Az még elfogadható, hogy reggel hatkor felébreszt... De mi a frász karikát keres itt öt órakor? Lemásztam - estem - az ágyamról és kinyitottam az ajtót. - Na végre! Baj van!
- Mi van már? Jönnek az oroszok, vagy esetleg támadnak az Amerikaiak? Jön a harmadik világháború?- Fél álomban nem fog az agyam. Annyit sikerült felfogni, hogy valami van, de hogy mi?
- A nővérem... Azt mondta, hogy nem nyolckor, hanem hétkor ér ide.
- És?
- Segíts! Légyszi! Csak erre az egy napra!
- Hagyj már... Ezt ilyenkor kell megbeszélni? - Már majdnem rácsuktam az ajtót, de még mindig ott állt.
- Tessék, itt a ruhád, vedd fel ezt, mielőtt találkozunk... Mondjuk fél hétkor itt várlak kint.
- Mi van?
- Köszike! - Elrohant. Okos. Ha még egyszer meglátom itt, tuti kitekerem a nyakát... De, ugye... Jézusom, mi ez a ruha?! Egy fehér rongy, rózsaszín virágokkal, és egy rózsaszín szandál?Honnan szedte ezt a vackot? Komolyan fel akarja velem vetetni. Én felrobbanok. Ha belepusztulok sem veszem fel ezt a göncöt. Aludni akarok..

    Becsaptam az ajtót és elvonszoltam magam a fürdőszobába. Letusoltam jó hideg vízzel. Kifésültem és megszárítottam a hajam, aztán pedig felöltöztem. Abba a ruhába. A hajam felkötöttem egy erős copfba, de még így is a nyakam alját súrolta. Miután eldöntöttem, hogy muszáj kimennem, kinyitottam az ajtót. A főnök benézett, és fülig ért a szája.
- Most meg mi van? - Ennél ingerültebb nem is lehetnék. Belekényszerített ebbe a maskarába.
- Semmi. Semmi sincs. - Továbbra is csak mosolygott és sétált előttem. Idegesítő.
- Hova mész?
- Gondoltam ha már ilyen korán felkeltettelek, megreggelizhetnénk.
- Szóval vannak jó ötleteid is. Viszont honnan tudtad, hogy segíteni fogok?
- Addig nyúztam az agyad, amíg úgy nem éreztem, hogy sikerült. Tegnap este még bizonytalan voltam a dologban, de az, hogy reggel kinyitottad az ajtót, azt jelentette, hogy segíteni fogsz. - Áh, értem. Szóval itt rontottam el. Ha nem nyitom ki az ajtót, nem kell ezt a ruhát viselnem.

- Meddig marad a nővéred?
- Egy hétig.
- Mennyi? - A lottó reklám hozzám képest semmi. - Az pontosan a hétszerese annak, mint amit mi megbeszéltünk! - Matekból nagyon jó vagyok...
- Az a másik része annak, amiért fél órával korábban kellett találkoznunk. - Kinyitotta az ajtót és előre engedett. Az asztalra mindent kikészített. Szóval előre dolgozott. - Mivel a nővérem egy egész héten keresztül itt marad, így... hogy is mondjam. Neked ma nem kéne csinálnod semmi olyat, amit eddig szoktál. Például fegyverek és kardok, kések használata, alakváltók, farkasok és vámpírok gyilkolása, küldetések elfogadása. Valamint jó lenne, ha előtte nem éppen így viselkednél.
- Oh, szóval akkor most “ Faragjunk Alexandrából ideális nőt a főnök nővérének” - et játszunk? Ebbe én nem megyek bele. Rám adatod ezt a ruhát, ami irtó kényelmetlen, borzalmasan áll, ráadásul rohadtul utálom a rózsaszínt, elvárod tőlem, hogy játsszam el a barátnődet reggel hétkor, amihez felkeltettél reggel ötkor, és még alakuljak is át fél vagyis negyed óra alatt egy imádni való, cuki kislánnyá? Lehet, hogy nem vagyok a női nem minta példánya, de ha nem tetszik, akkor keress mást! - Még mielőtt becsukta volna, kimentem az ajtón. Szóval egy hét. Még hogy ne öljek vámpírokat és más idióta lényeket, meg hordjak cuki- muki ruhácskákat. Szétrobban az agyam a hülyeségeitől. Amint beléptem az ajtómon, leszaggattam magamról a ruhát és a szandált is elhajítottam valamelyik sarokba. Felrángattam magamra a zoknimat, a fekete, nagyon rövid nadrágomat és egy szintén fekete, halálfejes pólót. Előkapartam az edzőcipőmet és azt is felhúztam.
- Alexandra, csak azt kértem, hogy segíts.
- Nem! Te CSAK azt kérted, hogy változzak olyanná, amilyen nem vagyok! Jaj, megérkezett a nővéred! - Ami igaz is volt. Egy vörös sport kocsival érkezett, ami csillogott- villogott. Mindenki, aki már be jött, hogy dolgozzon, kiment, mert érdekelte, ki az új jövevény. Kinyitották neki az ajtót és belépett. Valamit nagyon szorongatott a hóna alatt, de hogy mit, azt nem sikerült kinéznem. Az övemre csatoltam a két pisztolyt és a kést. A kardot most itt hagyom. Én is lementem a többiekhez, nehogy lemaradjak valamiről. Mire odaértem, már csak a főnök és a hölgyemény maradt.
- Oh, szia, biztos te vagy Dani barátnője. Klaire vagyok, a nővére.
- Bocsi, téves házszám. Viszont egy kicsit indiszkrét kérdés lesz... Te patkányt sétáltatsz pórázon, vagy az tényleg egy házi állat? - Mutattam az apró termetű kutyaszerű képződményre, ami úgy csóválta a farkát, hogy azon csodálkozom, nem repült el.
- Nem, ez egy kutya. - Sikerült meglepnem, de mintha ellenezné a viselkedésem.
- Értem, akkor bocsika, de nálam a kutyák deréktájon kezdődnek. Tudod, belga juhász, berni pásztor, ilyenek. Tényleg bocsi. Főnök - fordultam Daniel felé. Ha nézéssel ölni lehetne, én már a pokol legmélyebb bugyraiban ékeskednék. - nem úgy volt, hogy nem hozhatunk be állatokat? Mondjuk téged is beengedünk, de ez most mindegy.
- Ez mondjuk igaz. Légyszíves ki vinnéd a nővérem kutyáját? Mondjuk megsétáltathatnád, vagy elvihetnéd játszani. - Azt hiszed nyertél?
- Oké, melyik farkassal etessem meg? Tudod, ma van a kedvenc napom, amikor farkasokat és alakváltókat lövök le.
- Jé! - Sikkantott fel a Klaire-nek nevezett nő. - Az egy... Desert Eagle? - Ez most meglepett. Klaire, te nyertél. - Rég nem láttam már ilyet. Mondd, hogy lőhetek vele!
- Most még nem. De később elmehetünk a gyakorló pályára, ha gondolod. Úgy is leakartam ugrani, a tegnapi teljesítményem nem igazán tetszett. - Mosolyogtam önelégülten Danielre. - Most ha megbocsátasz...
- Persze, menj nyugodtan. Később felmennék hozzád, ha nem zavarok. Szeretném megnézni a többi fegyvered is. Kevés alkalmam van ilyesmire, az öcsém - meghúzta a fülét - nem engedi. Öcsi, ideje lenne bemutatnod a barátnőd. Nagyon kíváncsi vagyok. Remélem nem valami rózsaszín ruhás kis lotyó. Nagyon dühös leszek, ha itt van melletted ez a lány, és te egy divatmajom plázacicát akarsz bemutatni nekem. - Azta, milyen szerencsém van. Huh, soha az életben nem mostam volna le magamról, hogy nem vagyok olyan.
- Tudod mit? Inkább gyere velem most. - A kezénél fogva húztam egészen a szobámig. - Ülj le. Főzni nem tudok, de ha kérsz, kaphatsz kávét.
- Nem sok ilyen őszinte lánnyal találkoztam az öcsém eddigi pályafutásában. Mindegyik megakart felelni. Azt hitték, hogy egy tökéletes lányt akartam. Pedig csak azt szerettem volna tudni, hogy ő jól van-e.
- Ő is azt hitte, hogy egy tökéletes barátnőt akarsz. Tegnap este óta azzal zaklatott, hogy játsszam el a barátnőjét, ma reggel pedig a kezembe nyomott egy fehér ruhát rózsaszín virágokkal, hogy vegyem fel azt. Meg azt mondta, hogy ne viselkedjek úgy, ahogy általában... Azt hiszem nem vagyok elég nőies, de ha egyszer jobban értek a vámpírvadászathoz, mint a főzéshez... Csak azért nem csináltam végig az egészet, mert betette a kaput, amikor felszólított rá, hogy ma este nem végezhetem a munkám.
- Ó, értem. De azért ugye nem haragszol rá?
- Nem tudom. Talán. Is- is. Nem. Igen. Öhm.. hagyjuk. Ha gondolod alhatsz itt az ágyban. Nem szoktam rendet rakni, de az ágyam mindig tiszta. Én majd alszok a kanapén. - Ő szokott a kanapén aludni.
- Nem maradok sokáig. Csak délutánig maradok. Vissza kell mennem, mert van némi elintézni valóm. De... nem mondta? Szóval te tényleg nem vagy a barátnője. Kár... Nagyon hülye lehet, ha még nem hajtott rád. Vagy... Lekoptattad? Bocsi- bocsi, ez indiszkrét volt.
- Nem, igazából... mi nem vagyunk olyan kapcsolatban. Sima főnök- beosztott. Néha itt alszik a kanapén, ha megsérülök, például a múltkor, de az is csak azért van, mert kötelessége, hogy ellenőrizze, jól vagyok- e... vagy nem?

- Ki tudja? - Vonta meg a vállát és mosolygott. - Köszönöm... - Elmerengett kicsit. Letettem a kávét és helyet foglaltam mellette.
- Mit? Nem tettem semmit.
- Vigyázol az öcsémre. Máris több, mint amit bárkitől kérhetnék.
- Ez nem igaz. Ő vigyáz ránk. Viszont az eredeti ok, amiért felrángattalak. Tessék, kész fegyver raktár lettem az utóbbi időben. - Kipakoltam a szobámban található összes védelmi eszközt, így az ágyam teli lett életveszélyes holmikkal. Mindegyiket megtapizta, megcsodálta, sőt, ha nem lettem volna elővigyázatos, simán meg is ölt volna velük.

Délután Klaire tényleg elment - Daniel megkönnyebbülésére - , aztán pedig jött az esti csetepaté. Miközben vámpírokkal küzdöttem, végig azon gondolkoztam, mi lehetett Ai apjának az oka a gyilkolásra. A lányát védte. Ai az utolsó generáció utolsó tagja. Ő a legerősebb, szóval érthető, hogy az apja már kis korától kezdve védte, de miért tartozik ebbe az én családom is? Apám egy irodában dolgozott, Tudomásom szerint sosem dolgozott vérszívókkal. Utálom, hogy már elpatkolt, mégis ennyi bajt hoz a fejemre. Emellett pedig azzal a csajjal sincs minden rendben. Hazudott nekem és becsapta Tokit is. Az nem egy “belenyúltam valamibe” seb, ezt mindketten tudjuk. Hasonló illat terjengett a házban, annál az ajtónál is. Nem tudok rájönni, ahhoz pedig, hogy kiderítsem, körbe kéne szimatolnom azon a helyen. Nem tehetem, még nem. Az viszont érdekelne, hogy mi lesz, ha Ai megtanulja használni az erejét? A vámpírok élére áll, és azt tesz, amit akar, vagy pedig a vámpírok ellen küzd, és ugyan az a lény marad Toki és Rem mellett, aki eddig volt?