2. Fejezet - Rémálom a bálban? Indulhat a függöny?

És hát megérkezett történetem újabb fejezete, remélem tetszeni fog! :))

2. Fejezet - Rémálom a bálon? Indulhat a függöny?

Amikor felébredtem, szent meggyőződésem volt, hogy valaki megsimította az arcom, de senkit sem találtam a szobában. Az órára pillantva visszacsöppentem a szörnyű világba. Délután hat óra, kint pedig már sötétedik.. Fogalmam sincs, miért kell engem vámpírbálba invitálni - nem hiszem, hogy annyira jó szemmel nézik a vérszlopálók. Mindennek ellenére elkezdtem készülődni. A szoba - tulajdonképpen a lakosztály - saját fürdőszobájában gyorsan letusoltam és megszárítottam a hajamat. Felvettem a ruhát, amit kifejezetten gyűlölök - minek kell puccos ruhákban, puccos táncokat lejteni az általam legjobban gyűlölt lények társaságában? - és mellé a fekete cipőt, melynek származási helye a ruháéval egyező. A szettet egy fekete nyakékkel - honnan szereztem ezt? - és hosszú, vörös köves fülbevalóval egészítettem ki, a kezemre pedig valamivel elegánsabb karórát helyeztem, ami nem teljesen volt szokatlan tőlem. Őszintén szólva halvány lila segéd fogalmam sincs, honnan került a szekrényemre a karkötő, fülbevaló valamint az óra, mivel nincsenek díszes tárgyaim, sem sminkem és körömlakkom. Általában egy kopottas, szürke digitális órát hordok, amit még régebben vettem az első küldetésem után, hogy ne késsek el mindenhonnan.

Mire ténylegesen elkészültem - levettem mindent, ami ezüst, kidobáltam a táskából a karókat és a késeket, pisztolyokat - hét órához közelített az idő. Kivágtam az ajtót - életkedv szint: -1000 - és megtorpantam. A lépcsőn állva Daniel, mögötte pedig majdnem az egész szervezet ott állt és fütyörésztek... már az, aki nem az állát kapargatta a földről. De hogy minek ez a sok baromság, azt nem értem.
- Ugye tudod, hogy nem szívesen bízlak vámpírok kezére?
- Ugye tudod, hogy nem hiszem el, hogy egyedül küldesz? Hol van Zoy? - Végig nézett az összegyűlt bandán, mintha maga sem tudná a választ. Talán nem is tudja. - Hagyjuk. A lényeg, hogy bárkit is küldesz, saját felelősségére jön.
- Vár rád egy limuzin. Egy nagy limuzin... - És lőn, megszólalt a némaság királya, Luka, aki ismét elfoglalta helyét az ablak párkányán ülve.
- Oh, köszi az értesítést. Nem félsz, hogy kiesel, drágaságom?
- Nah, nicsak ki beszél... Ha gondolod megoldhatom, hogy ne kelljen sokat lépcsőznöd. Kihajítalak az ablakon, egyenesen a limohoz, sokkal rövidebb lenne az út.
- Próbáld meg és nem leszel sokáig az élők sorában. Jahj, bocsi, elfelejtettem, hogy minél nagyobb a pofád, annál kisebb az agyad. - Lukával mindig is rossz viszonyban voltunk, szinte minden percben marjuk egymást, amikor találkozunk. Talán ő az egyetlen, aki a barátságosságnak még csak jelét sem képes kipréselni magából, ha rólam van szó. Amennyire ismerem a hátterét, régen katona volt, de ez nem jelent semmit azon kívül, hogy egész jól bánik némelyik fegyverrel.
- Álljatok le idióta kölykök! Luka, 42 éves vagy, hogy viselkedhetsz egy nyolc éves módjára? Te pedig, Alexandra, indulni készültél. - Tessék, most én vagyok elzavarva.

A lépcsőn lassan sétálva haladtam a külvilág felé. Sejthettem volna, hogy különleges fogadtatásban lesz részem, de hogy egy autót küldenek értem? Ez aztán a luxus.
Kint szakadt az eső, az ajtó előtt pedig a sofőr várt esernyőt tartva a fejem fölé. Halandó volt, persze megigézve.
- Miss Hitaria? - A hangja közepesen mély, az arca pedig igen csontos. A magassága sacc per kb 180 centiméter, az ujjai rövidek és vastagok. A szeme halvány barna, néhol zöldes beütéssel. Utálja a munkáját, az agyát nem teljesen lepi el az, amit a vámpírja próbált bele ültetni. Nagyjából a nyegyvenes éveiben járhat és régen sokat sportolt. Mostanában teljesen rászoktam, hogy bárkire nézek, mindenkit elemzek, pedig elméletileg csak a gyanúsítottakat, vagy az esélyes embereket szükséges. Persze még hasznos lehet, ha a lehető legtöbb dolgot megjegyzem róla is.

Beültem a luxus autóba és kényelmesen elhelyezkedtem. Lomhán a vezető is beült, én pedig elkezdtem felidézni a báli etikettet... mármint azt, ami más, mint egy általános bálon.
Tilos a karók és más fegyverek (ezüst) bevitele és használata. Ebből kifolyólag a vámpíroknak kötelességük biztosítani minden halandó számára egy testőrt. Oh, tényleg, akkor nekem valószínűleg ő lesz a házőrzőm. Most, hogy jobban megnézem...
- Hanyas szintű vagy? - Tettem fel az indiszkrét kérdést minden nehézség nélkül. A különleges lények ellen kiképzett felügyelőket szintek szerint osztják be A-tól egészen E-ig, és van a legrosszabb, (F) csoport, ahova azok kerülnek, akik még a minimum szintjét sem ütik meg. Őket külön helyen tartják, és újra kiképzésre ítélik, vagy pedig az életük hátra lévő részére vérszopó táplálékként szolgálnak.
- Az első vizsgán megbuktam, aztán A szintűre képeztek. Remélem kegyednek megfelel majd a teljesítményem.
- Köszönöm a munkád. Kérlek viseld gondomat erre a kis időre.
Meglehetősen csöndes utam volt. A kapuban ellenőriztek, hogy meg vagyok- e hívva, van- e nálam karó és betartom- e az említett szabályokat. A védelem erősnek látszik, de nem olyan, mint vártam. Simán behoztam a késemet és két falőszerrel ellátott fegyvert anélkül, hogy észrevették volna. Nah, akkor jöhet a bál nehezebb része. Vegyüljünk el, mintha nem is mi lennénk a Természetfeletti Lények fő ellensége.

Mély lélegzetvétel után belekaroltam ismeretlen kísérőmbe és beléptem a hatalmas helyre. Ahogy vártam, minden jelenlévő, ős ellenségem figyelte a legtöbb léptem. Izzó szemek kereszttüzébe kerültem, ha pedig halandóra pillantottam, azonnal más dolga akadt. Valahogy sejtettem, hogy ez fog történni, ha két vezér egyéniség egy színpadra kerül. Ami viszont a lehető legnagyobb pofont adta, az az volt, hogy nem csak a vámpírok tartózkodtak a területükön. Szokatlanul pofátlan módon megjelentek az alakváltók, vérfarkasok és még némi boszorkány is helyet foglalt az első sorban. Nah, mikor indul a függöny? A táncoló népség megérezte a tapintható feszültséget. A zenekar rendületlenül játszott, de a párok mintha egyre elfogytak volna.
- Örömmel látom, hogy elfogadta a meghívást, Miss... - Lépett oda hozzám az egyik fő-fő vezér a farkasok társaságából. Bűzlött, nagy valószínűséggel indulás előtt felzabált némi húst.
- Köszönöm a meghívást, úgy sem volt jobb dolgom. Valahogy nem jutott eszembe más, hogy kimozdulhassak, így pont kapóra jött a báli meghívó. - Ideje lenne a nyelvembe harapnom. A pimasz hangommal sikerült kihívnom magamra a maradék résztvevő figyelmét is.. Nos, számoljunk. Húsz halandó, és mellettük tizenkilenc testőr. A város tíz vérfarkasa és tizenegy alakváltója, valmint a vámpírok egyesületének harminckét tagja. Ebbe nem számolva engem és az én őrzőmet, összesen harminchét embert kéne veszélybe sodornom, hogy mentsem a saját bőrömet, ha baj adódna. Ráadásul az ellenség táborához számítva a három boszit, eléggé rosszul áll a szénám. Mondhatni megástam a síromat, amikor ide jöttem... de vigasztal a gondolat, hogy még mielőtt engem kicsinálnak, pár ellenség is megássa a maga sírját azzal, hogy meghívott ide.
- Jön táncolni? - A kérdés kiszakított a gondolat menetemből. Felpillantottam a sofőrömre, és elkönyveltem magamnak, hogy fapofával áll mögöttem. Szóval ő lenne az, akire az életem kéne bíznom? A hang mindenesetre egy másik irányból érkezett. Felé fordultam.
- Szívesen táncolnék. - Csak a küldetésre koncentrálj. Aki a kezemet fogta, egy százhetven centi magas, rövid, fekete hajjal rendelkező, elegáns férfi volt. Talán ha nem ezek közé a lények közé tartozna, még bele is esnék. Az arcán egy heg van, elméletileg egy mélyebb karmolás nyoma. A szeme nagyon sötét kékben játszott, a szája pedig egyetlen csíkra húzódott, amikor észrevette, hogy figyelem őt. A szorítása erős, nehéz lett volna kiszabadulnom belőle, mikor erőszakra kerül sor. Végül ismét ócska labdaként végeztem. Öt perc után újabb és újabb férfiak kértek fel és engedtek el, így majdnem az összes jelenlévő élőlénnyel táncoltam. A kellő információk egy része meg volt, amikor is becsapott a mennykő.
- Vigyázz. - Suttogta valaki a fülembe, de mire felfogtam volna, hogy mi történt, eltűnt, mint a kámfor. A hang mélyebb volt, mint mindenkié, akivel eddig beszéltem és teljesen ismeretlen. Úgy forogtam körbe, mint egy őrült, de sehol sem találtam a férfit, aki figyelmeztetett. Baj van, és ő erről szólt.
- Szia hugi, nem voltam benne biztos, hogy tényleg eljössz hozzánk... Az igazat szólva arra fogadtam, hogy olyan gyáva vagy, hogy nem merészkedsz be az oroszlán barlangjába. De rájöttem, hogy túl merész vagy hozzá, hogy elgyere. Remélem élvezted életed minden utolsó óráját. Ma meg fogsz halni. - “Ma meg fogsz halni. “ “ Szia hugi.” Visszhangoztak a fejemben a szavak, amiket már rég fel kellett volna fognom de, … ki ez az ember? A szememmel kerestem minden lehetőséget, ahol menekülni tudnék, de ablakok nem voltak, az ajtókban pedig utasításra váró szolgák álltak. - Mi a gond, csak nem tán azon töröd a fejed, hogy hogyan tudnál menekülni?
- Sajnálatos módon nem. - Bárki is ez a fickó, elég bizarr, hogy tudja, min gondolkodom. - Azon töröm a fejem, hogy ki az a bunkó, paraszt, idióta fickó, aki előttem áll és azzal fenyeget, hogy meg fog ölni, miközben semmi védelme sincs, mert olyan bénák a csicskái, hogy simán beengedtek fegyverrel a lábamon. - A háttérben mindenki elkezdett valamit piszkálni, minden ember talált magának valamit, amivel elfoglalhatja magát, hogy ne vegyük észre, minket figyelnek. A férfi, aki előttem állt, egy húsz éves fiú volt, szőke, közép hosszú hajjal és égszínkék szemekkel. Akár hogy töröm a fejem, nem birok rájönni, honnan kéne ismernem ezt az egyént. Ő nem lehet a bátyám. Nekem nincs testvérem, mindig is egyke gyerek voltam. Viszont akkor ki ez?

Időközben a pali megunta, hogy a háta mögött mindenki vigyorog, vagy próbálja legyőzni a nevetési kényszerét, ezért kieresztette a fogát és megpróbált megharapni. Induljon a függöny! A ruhám alját felhúzva elővettem a két fegyvert és amennyire csak tudtam, vigyáztam, hogy ne halandókat lőjek le. A közelemben álló férfi nagy meglepődésemre előrántott egy az enyémhez hasonló pisztolyt, és ölte azt, aki a közelembe jött. Még a végén kiderül, hogy nem én védem az embereket, hanem az emberek engem. Néhányat fejbe, egy részét pedig mellkason lőttem, velem ellentétben a férfi majdnem minden második lövése csak sebet ejtett... Viszont volt nála egy rakat fagolyó, amivel engem is “megkínált”, szóval valamilyen szinten hasznosnak találtam. Az összes ember elmenekült, kivéve engem és az ismeretlen férfit, aki láthatóan élvezte a vámpírok rothadó szagát. A testőröm valahova elbolyongott, én pedig sorra ölöm a vámpírokat.
- Azt hiszem legközelebb jobban át kell vizsgáltatnunk mindenkit... Főleg az ilyen gyanús személyeket, mint te. - Suttogta a fülembe a hang, amitől kirázott a hideg. Egy hulla keze a torkomat szorította hátulról, miközben szépen lassan kivette a kezemből és elhajította a két fegyvert. A könyökömmel gyomorszájon vágtam és arrébb húzódtam, de a szemétládának sikerült a saját fegyverével combon lőnie, amivel meggátolta, hogy tovább meneküljek. Ez tényleg ki akar nyírni. Én meg komolyan életben akarok maradni... Letéptem a szoknyám alját és elszorítottam a sebet, ami nagyon- nagyon nagyon irgalmatlanul fájt, a másik combomon lévő harisnyatartóból pedig előrántottam a bicskámat. A közeledő vámpírba belemártottam párszor, de nem izgatta a dolog, inkább a nyakamat szorította és folytogatott. Azt hittem, ott halok meg. Az utolsó pillanatban a segítségem beleeresztett két lövedéket, ezzel elhasználva a tár tartalmát és megmentve az utolsó életjeleimet. Pár percnyi szakadatlan lihegés után feltápászkodtam, már amennyire sikerült, és összeszedtem a fegyvereim.
- Ki vagy te? - Fordultam a férfi felé, aki a hullákat vizslatta, már ami megmaradt belőlük. Őszintén szólva, nem szívesen lennék a takarító nő helyében.
- A nevem Rem. Beosztásom szerint halandó vagyok.
- És miért nem menekültél, ha egyszer veszélyben voltál, valamint miért segítettél nekem?
- Muris volt egyszerre ennyi vámpírt kinyírni... Egész életemben nem végeztem ennyivel, mint ez alatt a néhány perc alatt. - Ebből csak annyit tudtam leszűrni, hogy élvezi, ha gyilkolhat, és élvezi azt, ha vámpírokat gyilkolhat. Ez egy szadista, elmebeteg állat, vagy egy fickó, aki egyszerűen imád ölni, csak rohadt bénán lő?
- Azért egy lövész tanfolyamra elmehetnél, ha már minden áron lövöldözni akarsz.
- Nem szükséges. Ez csak hobbi. - Elindultam minden szó nélkül az ajtó felé. Az összes többi lény elmenekült a helyről, amikor elkezdődött a buli. Az ajtó tárva nyitva, előtte pedig egy magas férfi, és egy alacsonyabb, őszes hajú, vörös-fehér ruhában virító lány állt. Mindketten vámpírok. Ezt a szívást. A fegyveremet méregetve-nézegetve eljutott a tudatomba az, hogy egyetlen egy lőszerem maradt. A férfit kell megölnöm, a lány aránylag ártalmatlannak tűnik. Amint eléjük értem, a pisztoly csövét a pasi mellkasához szorítottam. Rátette a kezét és eltolta a fegyvert, nem rossz szándékkal, megnyugtatólag.
- Ha ilyen az, hogy vigyázol magadra, akkor milyen az, ha nem? - Ez a hang...
- Te figyelmeztettél. Miért?
- Biztos voltam benne, hogy hasznomra válhat, ha a te bőrödet mentem, mintsem az övékét segítsem.
- Vámpír vagy. Te is, és ő is. - Böktem a lány felé, aki csak állt ott, mint egy baba. Egy ősz hajú baba, aki csinos volt, de akkor is olyan volt, mint valami játék, amit magával rángatott ez a pali.
- Oh, Toki, hát ti meg kint vártátok a végét? Nem hiszitek el, milyen jó érzést volt... Kihagytatok egy nagyon jó bulit! - Itt a szadista. Szóval az úr neve Toki.
- Vámpír, de nem a vérengzős fajtából.
- Nekem mindkettő egy kutya. A lényeg, hogy az a küldetésem, hogy minden emberre veszélyes vámpírt kiírtsak. - Ismét ráfogtam a pisztolyt, de a sebembe olyan fájdalom szökött, hogy lerogytam. Továbbra is szorongattam a pisztolyt, de csak arra volt jó, hogy még nagyobb hülyét csináljak magamból. Ráadásul mindenből kettőt láttam az ájulás előtt, így még rosszabbul hangzik, hogy olyan magabiztosan szorítottam a fegyverem.

Az ébredés jobban fájt, mint bármi, amit egész életemben átéltem. Majdnem felordítottam, de végül összeszorítottam a fogam és kibírtam sziszegéssel. Hajnali három óra volt, és a főnök megint a kanapén aludt. Mondjuk hozzászoktam már, hogy minden alkalommal, amikor megsérülök, a vezér az én szobámban tölti az éjszakát a kanapémon, ülve aludva. Néha megrázza a fejét, de két percen belül vissza is alszik. Kibújtam a takaró alól és kerestem egy másikat a szekrényben. A két párnám közül az egyiket odatettem a kanapé szélére, ráfektettem Danielt, és betakartam. Bár hét teljes év korkülönbség van köztünk, én egyedül állóbb vagyok, mint ő. Viszont gyorsabban és jobb döntéseket tud hozni, emellett nem robbantja fel a konyhát.
Nem sok közös van bennünk, talán csak annyi, hogy mindketten korán elvesztettük a szüleinket, vagy hogy mindketten a családunkként tekintünk erre az osztagra és annak minden tagjára. Én parancsolóbb, akaratosabb és szigorúbb vagyok, a küldetéseket pedig mindennél komolyabban veszem. Ő az a fajta, aki megoldja a maga dolgait, de másra támaszkodik és inkább viselkedik úgy, mint egy nagyobb testvér (bár némelyik tagnál fiatalabb), minthogy játssza a főnök szerepét.

Miután reggel hatkor a vezér úgy pattant ki az ágyból, mint akit puskából lőttek ki, kaptam egy jó adag fejmosást. Mindig ez van...
- Tizenhat éves vagy és ennyire felelőtlen? Képes vagy úgy elmenni úgy, hogy csak ennyi lőszer van nálad? - Wow... Azt sem hittem volna, hogy tudja, van nálam fegyver.
- A küldetés teljesítve, ez a lényeg, most pedig szükségem lenne egy kis időre, hogy felöltözzek és kinyírjak valakit... Egyébként is, a sérülés benne van minden pakliban, amellyel én játszok.
- Nincs benne semmilyen pakliban! - Azt a rohadt, hogy ez hogy képes ennyire kibukni egy kis lövés miatt...
- Alexandra, ki tudnál jönni? Látogatóid érkeztek. - Szólt be az ajtón keresztül Kris. Mindig koránkel... hogy szokott hozzá? Kik lehetnek a látogatóim? Talán ők? Nem, ők nem jöhetnek ilyenkor, fényes nappal van.
- Rendben, azonnal megyek, csak még felöltözök. - Daniel villámokat szórt a szemével, kivágtatott az ajtón és becsapta maga mögött azt.

Felvettem egy fekete farmert, a kék “Egoist” pólómat, és az övemre csatoltam a bicskám, meg a két pisztolyt, amiben a sima lőszerek voltak. A másik kettőt is újra tárazta valaki, de azt majd egy másik alkalommal megköszönöm. Kimentem az ajtón, le a lépcsőkön, egyenesen ki a kapuhoz. A járásom még mindig jobban hasonlított egy bicebócáéra, mint egy emberére, de legalább a fájdalomcsillapító hatásos. A látogatás ilyenkor szokatlan. Készenlétbe helyeztem a pisztolyt a jobb kezemben, a ballal pedig a tőrömért nyúltam. Bárki is az, nem halandó és nem alakváltó. Egy, sőt, több vérfarkas vár a kapun túl, messziről megérzem a szagukat. A rothadó hús... fujj.
- Ha bejönnek, szemrebbenés nélkül megölöm magukat. - A kijelentés határozott volt.
- Kivételesen nem ezért jöttünk. - Szólalt meg egy nő, akinek a kosara megüti a C-t, a feketénél feketébb haja tökéletesen volt összefésülve és hátul lófarokba kötve - így is a derekáig ért - és a magassága a tűsarkúja nélkül is legalább százhetvenöt centiméter.
- A falka vezér... Szóval benned tisztelhetem a rettegett motorost, aki úgy száguldozik, mint egy őrült, és kifejezetten csodálatra méltó a saját faja köreiben. Kiaria Hidoi, miért fáradtál ide?
- Szeretnék... - Kezdtem úgy érezni, hogy megalázva érzi magát. Letérdelt a kapun kívül, de még így is láttam, hogy komolyan gondolja. - köszönettel tartozunk neked, amiért nem öltél meg egyetlen egyedet sem a fajunkból, valamint azért, mert megölted a vámpírokat.
- Állj fel. Semmi szükségem a vérfarkasok hálájára. Csak a munkámat végeztem. Amint eljön az idő, hogy ti jelentetek veszélyt rám, vagy bárki másra, titeket is elpusztítalak ugyan azzal a hévvel. - Hátat fordítottam és visszaindultam. Ha csak ezért jöttek, nem szívesen fagyoskodok kint tovább. Az egyik nagyobb erejű lény egy kardot dobott utánam, ami közvetlenül a hátam mögé esett. Felvettem a mögém “ejtett” japán kardot, melynek a markolatán és a tokján egy hatalmas sárkány díszelgett aranyozott mintával. A japán farkasok utódjainak öröksége.
- Kérem, fogadja el és használja úgy,  ahogy az erejét! - Egy pillanatra hátra néztem, de vissza fordultam az ajtó irányába. Ez egy hatalmas örökségnek számít, mivel ez az egyetlen olyan kard, ami még megmaradt. Az összes többi elveszett vagy a sírba került a kardforgatójával együtt. Köszönöm...

A szobámba érve ledobtam mindent, ami a kezemben volt, kivéve a kardot. A legnagyobb óvatossággal és kíváncsisággal hámoztam ki a tokjából a fényes és tökéletes pengét. Forgattam, minden oldalát megnéztem, csak gyönyörködtem benne. Szépséges munka, hajszál pontosan egyenes mindenhol és a penge még a gyémántnál is szebben volt csiszolva. Visszacsúsztattam a tokba és letettem az ágyra.

Daniel ismét bejött, de most reggelit hozott nekem, mert pontosan tudja, hogy ha elkezdek főzni, akkor a konyha nem végzi jó állapotban. Szó nélkül letette a kanapé előtt álló kis asztalra a két tálcát és leült. Kénytelen voltam mellé ülni, persze tartva a tisztes távolságot a főnök- beosztott megszokásban. Nem igen szokott velem reggelizni, max egy hónapban egyszer vagy kétszer.
- Köszönöm. - Nem tudom, mire is értettem pontosan, de kicsúszott a számon.
- A vámpír aki ide hozott... Ki volt az?
- Ha tudnám, már utána mentem volna. Ha megengeded, átnéznék minden papírt.
- Ő is megpróbált téged... megölni?
- Nem. Ő figyelmeztetett, majd kint várta a fejleményeket. A halandó haverját meg bent hagyta, hogy mi célból, fogalmam sincs... De a srác szadista, abban száz százalékban biztos vagyok. Ráadásul ha nincsenek ott, simán kicsinál az egyik vámpír. Nem a haverjaim, de nagyon felkeltették az érdeklődésem.
- Azt elhiszem.
- Az az érzésem, hogy lesz még velük dolgom... Akár ilyen, akár olyan, de lesz...