Nyár és a velejáró élőhalott blogger,

    A nyár miatt enyhén vagyok nagyon meghalva, megsülve, kivégezve, szóval KO. Mostanában rengeteget törődtem a sztorim folytatásával, már készen van a harmadik és negyedik fejezet, és az ötödik, hatodik fejezet cselekményei is meg vannak, már csak meg kell őket írnom. Kicsit úgy érzem, függője lettem a saját történetemnek, na meg az írásnak, mert csak azt veszem észre, hogy hajnali egykor még a sztorit gépelem - az egésznapi írás után. A többi történetemmel nem is nagyon foglalkoztam, inkább csak ezt folytattam, de tegnap elkezdtem egy újat, annak még nincs címe. Kedvem támadt megosztani veletek, így itt is van:

Címesincs szöveg:

    Az egész életem gyökerestől fordult a tetejére, mikor ő elutazott. Megígérte, hogy levelezünk, mindennap telefonál, és hogy néha hazajön... a szokásos dumák, amikkel teletömik egy fiatal lány fejét, amikor kisétálnak az életünkből. Én tényleg... mindennap írtam egy levelet, de végül csak egy cipősdobozban kötöttek ki, anélkül, hogy elküldtem volna őket a címzettnek.

    Ismét beledobtam egy borítékot az asztalom alatt heverő dobozba. Szomorúan emlékeztem vissza azokra a pillanatokra. A szívem fáj, a mellkasom dübörög, a szememben könnycseppek olvadnak eggyé. Ez mind amiatt az ember amiatt... mind azért, mert egykoron mellettem volt. Mikor kezdtem el elküldetlen leveleket írni? Miért kezdtem el minden éjszaka ugyan azt a tollat fogni és vésni a szavakat egy papírba, mely aztán hanyagul egy dobozba kerül megcímezve? Magam sem tudom. Talán ezt nevezik magánynak, vagy csak egyszerűen azért, mert hiányzik... Az érintése, a szavai, a haja hosszúsága, a szeme szépsége, minden  beleégett az életembe, s aztán egyszer csak kirepült belőle anélkül, hogy megállíthattam volna. Mint egy madár, amit eddig ápoltak, és mikor véletlenül kinyílik a ketrec ajtaja, ő boldogan száll ki belőle az ép szárnyait suhogtatva.