Ha elkéne költöznöd.. mi az, amit mindenképp magaddal vinnél?

    Ma irodalom órán feljött a téma, hogy mi lenne az, amit mindenképp magunkkal vinnénk, ha el kéne költöznünk. Mindenki elmondta, hogy mit vinne magával. Ez egy érdekes kérdés, mert észrevétlenül is kötődünk olyan dolgokhoz, amikről fogalmunk sincs. Már régóta nem néztem meg a régi emlékkönyveim, de most rájöttem, hogy mivel nekem nincsenek fényképeim, így talán azt vinném magammal. Ezek után sorban felmerült bennem minden, ami a környezetemben van:
A delfines "hógömböm", amit anyukámtól kaptam, a füzeteim, amibe rajzokat és szövegeket pingáltam, a laptopom, amiben a történeteim vannak, a plüsseim, amiket már évek óta gyűjtök, a karkötőm, amire régen vágytam, és nem rég megkaptam, a könyvem, amit szintén anyutól kaptam, a naplóm, magammal vinném a kedvenc párnámat, a karórám, a macim, ami már jó ideje porosodik a polcomon, a csíkos nyakkendőm, amit még régebben vettünk a bolond ballagásra, és még számtalan dolog, ami eddig eszembe sem jutott.. Szerintem az egész házat magammal vinném.. Mamám pezsgőspoharát, anyum boszis kulcstartóját, de tényleg, szinte mindent.. Ezért lesz bajos az, hogyha elköltözök, akkor mit vigyek magammal... persze ez még távol van, de akkor is.. Azért fura, hogy mennyi mindent imádok abban a házban, pedig sosem gondoltam volna, hogy ezek olyan dolgok lesznek, amelyektől nem akarok majd elszakadni..
    Azt hiszem az iskola is ilyen.. Rengeteg idegesítő pillanatom volt, nem mindig szerettem a tanáraim, volt, hogy tüske gömbbé alakultam volna, hogy senki ne érjen hozzám. Még is, ha eszembe jut, mikor leszedtük az ajtót a lány mosdóban, vagy mikor idióta verseket írtunk a matek óra kellős közepén, vagy mikor együtt énekeltünk a lépcsőre ülve.. minden olyan emlék, ami végül mindig széppé teszi azt az utat, amit eddig bejártunk ezen a helyen... Hiányozni fog, mégis mennék tovább.. Olyan érdekes ez. Legszívesebben ketté szakadnék, hogy itt is maradjak, és tovább is menjek, de ez egyszerűen lehetetlen.. Olyan ez, mintha egy életet kéne hátra hagynom, és egy újat kéne kezdenem, pedig végig önmagam maradok, csak egy más helyen. Jéé, ez rímelt. Jahj... ez azért kicsit fáj.. Remélem azért, hogy nem lesz olyan könnyű elfelejtenem az egykori bandát... Az osztályt, a tanárokat, a szüneteket, mindent.. Pedig eddig mennyire utáltam ezt az osztályt... egyszerűen csak nem láttam a saját beképzelt érzéseimtől, hogy az elmondott utálat mögött mély szeretet volt..

Most angol órán voltam, így mennem kell. Ha haza értem hozok még egy bejegyzést, amit a múltkor nem hoztam és felteszem a könyvek listáját, amit eltudok küldeni. Sziasztok!!