Egy új oldal....

    Rengetegszer ébredtem már rá olyan dolgokra, hogy valami fáj.. Az a téma, amit az "apa" szó foglal magába nem ilyen volt.. Bármikor tudtam róla beszélni, eltudtam mondani, hogy nem lakik velünk, és hogy anyám már azóta újra házasodott.. Nem izgatott, nem foglalkoztam vele. Ha valakit érdekelt az én élettörténetem ezen része, elhadartam neki ezt a nagyon izgalmas részt és ennyivel el volt intézve.. Még is, az, hogy ha összevesztem a húgommal (akinek az apja velünk él, aki egyébként nekem csak nevelőapám) és erről beszélgettem a barátnőmmel, valahogy felhozta azt is, hogy nekem nincs apám.. Vagyis vanni van, csak sosem láttam, és nem is tartom vele a kapcsolatot.. Ez elég érdekesen érintett.. Sírva fakadtam - hmm... sosem gondoltam volna, hogy apám miatt fogok sírva fakadni - és amikor abba akartam hagyni a bőgést - tulajdonképpen meg akartam akadályozni mindennemű további könnyet -, majdnem megfulladtam, olyan szinten nem kaptam levegőt.. A torkom elszorult és egyszerűen nem voltam képes egy cseppnyi levegőt sem leerőltetni rajta.. Fura volt nagyon.. És írtózatosan fájt..
    A barátnőm ráébresztett, hogy én sosem apámat utáltam - ahogy ezt eddig képzeltem - hanem azt a lyukat, amit az okozott, hogy nem volt velem. A húgomnak itt az apja, őt megvédik, de én, aki csak az anyám lánya vagyok, másé senkié, sosem voltam megvédve, csak az elől, ami elől mások mögé rohantam. Olyan oldala ez a szívemnek, amit eddig sosem éreztem.. Úgy gondoltam, hogy nem érdekel az apám, hiszen semmi dolgom vele, még csak keresni sem keresett, de talán nem így van. Emlékszem egy esetre, amikor a testvére megtalálta a bátyámat egy közösségi oldalon, és érdeklődött irántam, de anyám ezt a témát le is zárta.. Persze ez már olyan két-három éve volt.. Nem igazán tudom, mit is kéne kezdenem ezzel a dologgal. Ez az "apa nélkül vagyok, nem ismerem, de hiányzik", ez számomra ismeretlen fejezet. Sosem gondoltam, hogy bármikor is felmerül bennem a kérdés, hogy érdekel-e az a személy...

Olyan elveszettnek érzem magam, pedig sosem voltam apás stílusú lány. Csak tudtam, hogy anyámmal élek, és a férjével, és elfogadtam. Ennyi volt az egész, amit tudnom kellett. Néha sziporkáztak fel infók az apámról, amiket még anyám élt át vele, de ez egyszerűen csak el lett temetve valahol az agyam egyik hátsó zugában. Egyszerűen nem is foglalkoztatott a kérdés, és nem is érdekelt.  Talán most is el kéne felejtenem. Sőt, biztos is! Hiszen nem vele, hanem anyuval élek, és ehhez már hozzá szoktam, így pedig tökéletesen megfelel. Csak érdekes lenne néha beszélgetni csak e-mailen keresztül, csak néha tudni, hogy egyáltalán érdeklem-e. Csak.. nem tom, milyen lenne. Csak lehet, hogy ez teljesen rosszul ütne vissza, hogy mondjuk kiderülne, hogy nem is érdekli, hogy létezem. Hogy nem is foglalkozik velem. Váh, ez tényleg zavaró. Remélem nem gond, hogy ilyen bejegyzést írtam! Ne haragudjatok!