Te voltál az... az ismeretlen, kiért tán életem is adnám...

    Csak egy parfüm, egy üveg, egy illat... Csak egy érzés, a fájdalom, a könny, az emlékek elegye... Harag, düh és szégyen. Az elfogadhatatlan bűntudat. Tehetetlenség. Mit rejtenek ezek a sós vízcseppek, melyeknek tengere szánkázik le arcomon? Nem, nem hibáztathatlak téged. Megtenném, megszeretném tenni, menekülni a tények elől, de még is, csak magamat tudom gyűlölni. Felemészt a tudat, hogy mindent, amit most átélek, egy olyan ember miatt teszem, aki eddig eszembe sem jutott... Most pedig egyik pillanatról a másikra felforgatod az életem, úgy, hogy még csak nem is teszel semmit. A torkom összeszorul, de ordítanék... Fáj, a szemedbe ordítanám, hogy milyen szörnyű ember vagy, de azzal csak azt érném el, hogy még jobban megsebzem magam... Túl tökéletes az illúziód ahhoz, hogy én, a gyermeki, tehetetlen, háttérbe szorult lélek megbonthassam azt.

"Lépj túl rajta!" - Ezt kéne tennem... Minden porcikám ezt kívánja, még is... Előttem lebeg az, amit eddig tettem... tettünk... tettél... A kezem az arcomhoz kapom, eldobom a rajtam lévő szemüveget. Ez mind az én hibám... A könnyek versenyt futva egymással peregnek a szememből, összeszorítom az öklöm, hogy a körmöm már a tenyerembe mélyed... Bár kerestem volna az emlékeket, győzködtem volna magam, hogy többet nem foglak látni... Miért kell csak azért is bántanod engem? Álmomban eljönni, hirtelen újra felbukkanni... ez a végzetem, igaz? Túl sokat tettem érted, el kellett rám pocsékolnod az időd, ezért most szenvednem kell, mert idióta, tinédzser fejjel azt hihettem, ha én megbocsátok, megbocsátást nyerhetek én is? Mert azt hittem, ha mindenem beleadom egy ilyen barátságba, ami már réges rég, vagy már a legelején elveszett, akkor megmenthetem? Hülye voltam, megérdemlem a sorsom. Én, a szürke egér, aki csak a sötétben bújhat meg, az árnyékodban, a lábadhoz sétáltam, és cincogtam, azt remélve, talán a tenyeredbe veszel. Végül a tenyeredbe vettél, és elhajítottál valamerre, majd tompa, fájdalmas puffanással földet értem.

Aggódok, félek tőled... magamtól... kettőnktől. Ha legközelebb találkozunk... Ismét elhajítasz? Beszélsz még hozzám, vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagysz? Bármit is tégy, én mit tennék? Elmondanám, mit érzek, felbontva ezzel mindent, elvágva a vörös fonalat? Vagy csak szimplán megbocsátanék, ahogy mindig, és úgy tennék, mintha mi sem történt volna? Képes vagyok rá... Évekig ezt tettem, akkor pont most miért ne tenném? Elvégre mi jó barátok voltunk, akkor biztos azok vagyunk most is... Én mindig melletted állok, hozzám bármikor jöhetsz... Nem, ez nem ilyen egyszerű. Bármikor mondtam bármit, te nem szóltál semmit. Hamis mosolyt mutattál, és hagytad, hogy úgy érezzem, fontos vagyok. Hogy vagyok valaki, lehetek olyan lény a te csodaországodban, aki nem egy eltaposni való bogár. Figyelmes akartam lenni veled, segíteni neked, de te... figyeltél arra, mikor mit mondasz? Gondolkoztál órákat azon, mit mondj nekem, hogy ne sérts meg, még is az igazat mond? Volt olyan éjszakád, hogy nem aludtál, mert ajándékot csináltál nekem, nehogy alul maradj a többiekkel szemben? Gondoltál arra... hogy milyen érzés lehet, hogy senki sem áll ki értem? Volt olyan pillanat, amikor azt gondoltad " Ha ennek rossz lesz a vége, vagy ha beledöglök is, de megvédem, mert a barátnőmről van szó"? Emlékszel, mikor a torna öltözőben megígértem minden lánynak, hogy értük akár az életem is adnám? Buta szavak, ugye? Kár, hogy én halálosan komolyan gondoltam...

"Köszönd meg, hogy ilyen kitartó lelkem van... " Én, az egérke, voltam olyan merész, hogy eléd lépjek, és miután eldobtál, akkor is visszamentem. Hűséges voltam, nem úgy, mint te, és végül kihasználtak, de... meg kell mondjam, jobban belegondolva, örülök neki. Így végre rájöhettem, hogy félre ismertelek. Már lebontottam az illúziód. Már nem vagy hatással rám, nem akkorával, hogy befolyásolni tudj. Kérlek, köszönd meg, hogy ilyen kitartó lelkem van...
"... hiszen így dobálhattál, ahányszor csak kedved tartotta. "

Mától... én nem fogok melletted kiállni. Kereshetsz, de ha megtalálsz, kérlek, ne várd, hogy jó leszek. De hidd el, az életem még így is eldobnám érted, akit nem is ismerek igazán... mert te vagy az az ismeretlen... és én vagyok az a hűséges cincogi, akit már ha nem is dobhatsz el, talán még jó lehet valamire.