Első fejezet - Hogy kerültem ide?

    Korábban közzétettem a komolyabb történetem Prológusát, azóta pedig elkészült az első fejezet is, némi segítséggel.

1. Fejezet - Hogy kerültem ide?

Édesanyám és édesapám meghaltak még mikor a negyedik életévem éltem. Többféle okot hallottam, valaki, azt mondta, autóbalesetben, más azt beszélte, hogy meggyilkolták őket, megint más pedig azt próbálta elhitetni velem, hogy anyámékat szétmarcangolta egy alakváltó. Egyik sem a legnagyobb igazság, hiszen láttam, hogy anyám elsétál mellettem az utcán, apámat pedig egy vámpír aszalta, de ezt senkinek nem mondtam el. Higgyenek, amit akarnak! Azóta úgy dobáltak, mint valami labdát, kézről kézre. Sok helyen jártam, a nagyanyámnál, nagyapámnál, keresztanyámnál, de végül mindenki elhalálozott, aki befogadtak engem. Gyermekotthonba kerültem.

A láncmese kezdődött az elejéről. Az első pár, akik örökbe akartak fogadni, nagyon kedvesek voltak... Megszólalásig, na meg az első kapuig. Abban a pillanatban, hogy kiléptünk a gyermekotthon körzetéből, bedobtak egy autóba és egészen hazáig csak szitkozódtak, hogy nekik miért kellett egy gyerek. Mármint a nőnemű egyed, a férfi aránylag kedves lehetett volna, ha nem a téves nőt vette volna el, sőt, néha még titokban játszott is velem, amit különösen értékeltem. Aztán vissza a gyermekotthonba, ami tulajdonképpen az akkori lakóhelyem lett. Szépen lassan lett egy újabb családom, ők nagyon elszegényedtek, de szerettek. Egy nő, egy férfi és egy kislány éltek egy két szobás házban, amiben volt egy aprócska konyha valamint egy fürdőszoba, de nem tudták fizetni a gázszámlát, ezért rettentő hideg volt. Sajnos a szülőktől mindkettőnket “elvettek”, állítólag a gyámhatóság - utólag kiderült . A harmadik és egyben utolsó pár, akik szülőjelöltek voltak, nem átlagos lényekként viselkedtek. Nem is tettették, hogy emberek, már a legelején kimutatták a - vámpír - foguk fehérjét. Nem ittak a véremből, nem nevelték belém a vámpír törvényeket, viszont megtanították a fontos etikettet és több vámpírbált láttam, mint amennyi mesét. Nem mintha vágytam volna a Piroska és a farkasra, vagy a Hamupipőkére, ezek mellett a Hófehérke és a hét törpe iránt sem mutattam semmi érdeklődést. Nappal, amikor nem kellett semmit csinálnom inkább fegyverekkel foglalkoztam, olyanokkal, amiket én gyártottam. Volt egy saját íjam, amit vállfából készítettem, de határozottan jól működött, kreáltam csúzlit, és még a régebbi kisbicskám is használhattam, amit a legelső nevelőapámtól kaptam. Egy idő után viszont meguntam a vámpír szülőkkel járó éjszakázást, folytonos bálokba járást, és a rengeteg zűrt, amit a faj többi tagja okozott, ezért elszöktem. Így kerültem az utcára 7 évesen. Megkaróztam egy vámpírt, aki megakart támadni, majd lekucorodtam egy építményhez a véres test mellé.. Úgymond akkor “égett” belém a hamvadó vérszlopáló szaga..

Úgy emlékszem akkoriban nagyon hideg tél köszöntött be.. A földön ültem, egy bolt falának dőlve, és reszkettem, mert az erembe mart a hűvös. A fal érdessége még néha-néha visszarántott a valóságba, de már olyannyira fáztam, hogy egyre inkább álomra szenderültem. Utolsó pillantásomkor, mikor már elhagyott a remény minden angyala, egy fiú sétált el előttem, esernyőt tartva feje fölé, hogy elkerülje a havas esőt. Elsétált, majd a saroknál visszafordult és ismét engem bámult a magasból. A szemében enyhe sajnálat futott végig, de ez egy pillanat alatt átváltozott utálattá. Hogy miattam, vagy más miatt, az még azóta sem derült ki.

Nem szóltam semmit, csak figyeltem.. Mit fog tenni? Életemben először találtam valami érdekeset egy emberben és nem én voltam az, aki “érdekességként” szolgált. Bámult, törte a fejét, öt perc után pedig úgy döntött, leguggol. Összébb húztam magam, nem félelemből, csak úgy tartotta kedvem. Amíg a szememet fürkészte, a sajátjában megjelent némi együttérzés és kíváncsiság. Egy szót sem szóltam.. tulajdonképpen úgy viselkedtem, mint egy néma. 14-15 éves létére eszméletlen helyes - lett volna, ha nem verette volna magát kék- zöldre. Azután, hogy ezt megjegyeztem magamnak, csak annyira emlékszem, hogy elaludtam, majd egy hatalmas épület legfelső szobájának ágyában ébredtem. Mókásnak éreztem, hogy meleg, hatalmas ágyban ébredtem, és körülöttem az egész szoba elsötétítve állt, de amint elhúztam a függönyt, a csodálatos égbolt tárult elém. Gyönyörű fekete volt, apró, szürke felhődarabokkal, néhol hófehér csíkokkal vértezve - igen, kissé fura ízlésem van a felhők terén, de nézzék el nekem az istenek!

Amire ébredtem, az viszont kevésbé éreztette a csodálatos, vagy lenyűgöző szikráját, de kifejezetten tetszett. Fegyverek zaját hallottam, volt egy kispisztoly - tipp - és néhány karó is lehetett, ugyanis messziről megéreztem, ahogy a vámpírok égnek.. különösen undorító szaguk van ilyenkor. Ahogy kipillantottam a mellettem lévő ablakon az éjszakába, észrevettem a nagy, kerek fényességet, ami egészen addig kiverte a szemem, de nem figyeltem rá. Telihold éjszakáján érkeztem, és ennek alkalmából az összes természetellenes teremtmény látogatást tett a... Igen, az egyesület telephelyén.

Lebattyogtam a lépcsőn, ami közvetlenül a szoba előtt keringett egészen a következő szintig. A lövések zaja nem közvetlenül alólam, hanem még legalább két-három emelettel lejjebbről jött. Az utolsó lépcsőfokról lelépve ismét egy szobával álltam szemben, aminek az ajtaján egy nagy fekete halálfej díszelgett. Nagyon viccesnek tartottam akkor, ezért minden netovább nélkül beléptem a helyre, ami kisebb volt, mint egy egérlyuk a sok szekrény miatt. Feltártam azoknak a bútoroknak az ajtajait, amelyek nem voltak lakattal ellátva, de nem találtam mást, csak némi vizet meg egy-két karót.. Kóstoló után rájöttem, hogy a lötty, ami a flakonban tartózkodik nem víz, és arra, hogyha valakit megvágok az egyik fadarab hegyével, abba nem hal bele.

Miközben ezen haszontalan infók begyűjtésén ügyködtem, valaki elállta a folyosóról beérkező fény útját. Megfordultam, hogy szembenézzek sráccal, akinek az ingjén több vér virított, mint amennyit egy kórházban fellelhetünk. A fekete haja az árnyékban még feketébbnek tűnt, és szembetűnően hosszabb volt a kelleténél. A karót erősebben szorítottam, kicsit talán az életem múlt volna rajta, de amint érte nyúlt, elengedtem, hogy visszatehesse a helyére. “Álljon meg a gyászmenet” mondta kacagva, s közben felemelt, mintha már születésemtől kezdve ismerne. “Meghaltak?” -kérdeztem a lehető legkomolyabb hangomon, amit furcsállt, hiszen egészen addig meg sem szólaltam. Ez volt az első szó, amit a közelében kimondtam. Kíváncsian, semmit nem értően pillantott rám, majd a benne felmerült kérdések hadát egy zavart nevetésben ásta el. Visszacipelt a szobába, ahol ébredtem, leült az ágyamra, engem pedig betakart. Ha akartam sem tudtam volna többet aludni, ezért nem nagyon voltam hajlandó lecsukni hosszabb időre a szemem. “Nem vagy átlagos, erre a nyakamat tenném.” - a hangjából ítélve talán elismerés, vagy egy kis öröm lehetett az, ami ezeket a szavakat mondatta vele. Elmélyedtem a sötétbarna, feketés szemében, próbáltam kitalálni, mi vehette rá, hogy magával hozzon egy ilyen helyre, de nem voltam képes rájönni, mi az az ok, amiért egy fiatal srác magával visz egy 7 éves, ismeretlen lányt, akinek vámpírvér száradt a pólóján.