Be vagyok zárva..

    Rácsok közé vagyok zárva.. Kirepülnék, de csak rácsokba ütközöm, s rájövök, innen nem juthatok ki. Kalitkába zártak, elérték, amit akartak. Rabságban, oda hurcolhatnak, azt csinálhatnak velem, amit akarnak. De nem törhetek meg, kitartással talán... Talán mi? Talán az idő múlásával elengednek, s egy újjá született lényként, szabadon tehetem azt, amit akarok? Korlátokba ütköznék. Annak esélye, hogy innen kijussak, nagyon kicsi, s még így is, hogy van rá esély, ha kijutnék, mit tennék? Lennének szabad terveim, elképzeléseim? Olyan vágyaim, amit nem mások szőttek nekem? Olyan álmaim, amit nem azok erőltettek belém, akik körülöttem vannak, voltak, lesznek? A szárnyaimra rég nem támaszkodhatok... már azt is elfelejtettem, hogy kell repülni, saját döntéseket hozni.. Az álarc, amit rám ragasztottak, a ketrec, amibe bezártak, mind-mind már olyan hely, amihez hozzászoktam. Ha akarnék sem tudnék belőlük kiszakadni..
    Sötét van.. Lehet, hogy a lelkemet látom, a szívemet, vagy csak a kint lévő fénytelen teret, de úgy érzem, ez nem csak ennyi. A hold sem ragyog, pedig az ablakon keresztül a fénye beszokott szűrődni. Ez talán tényleg a saját belső énem? Ilyen sötét, akarattal nem rendelkező, gyáva lélek az enyém? Hallom, ahogy kint csicseregnek a madarak, hallom, hogy milyen hangja van szárnycsapásuknak. Erőlködök, érzem, ki fogok jutni innen! - vagy még sem, s még mindig próbálok kijutni, de minden akarat erőm elszállt. Fogságban vagyok, voltam, s maradok, így fognak eltelni a maradék napok. Az ő madaruk vagyok, az árnyaké, s nem fognak elengedni. Sem könnyen, sem nehezen. Rácsok, árnyak, éles fájdalmak közé vagyok zárva..